Évközi 26 hét szerda
Jób 9, 1-12. 14-16; Lk 9, 57-62
„nem lehet igaza az embernek Istennel szemben, ha vele perbe szállni kíván”
Jób undorodva saját sebeitől kivánszorgott az udvarba és ott ráült a szemétdombra. Talán így akarta tudtára adni mindenkinek, hogy ő és a sorsa a történelem szemétdombjára való. Ott lelték meg gazdag és okos barátai. Ők egy hétig némán ültek vele szemben a földön. Sajnálkoztak. Nem értették, miért történhetett meg barátjukkal ez az iszonyatos csapás? Eddig istenáldotta férfiú volt, most pedig átkozottnak tűnik. Gondolkodó emberek lévén, keresték a csapások okát. A legkézenfekvőbb gyanúba kapaszkodtak: Bizonyára van a barátjuknak valami titkos vétke, amiért Isten haragja lesújt rá. Jób nyilván érezte az egyre növekvő feszültséget, a néma vádakat, ezért ő szólalt meg először. Nem vádolt senkit, de szerencsétlenné vált életét keservében elátkozta. Úgy látta ott és akkor, hogy valami átok ül rajta fogantatása óta. Hogy eleve elátkozott ember, akinek kár volt megszületnie. Isten jót akart, sikeresen elindította életpályáját, de valami végzet lógott felette, ami most rászakadt. Úgy érezte, az élete folyamán volt a rossz, azt kell elátkozva elűzni. (3, 1-26) Aztán jöttek a válaszok. Keleti bőbeszédűséggel, szónoki felkészültséggel akart minden vitapartnerré vált jó barát bölcsnek, sőt legbölcsebbnek látszani azzal, hogy felfedi a rejtett okokat. Közben Jób is vitába száll. Ezt olvastatta fel velünk a szertartás szerinti előírás, nyilván nem véletlenül. Jób semmit sem tudott arról, hogy Isten értékrendjében rendkívül nagy kincs lenne. Hite és szeretete páratlan a kortársak között. Isten adta mindkét kegyelmet, és a törvénye szerint a kegyelmek természetfeletti ajándékok, amiket Isten csak kérésre, vagyis imádságra ad. A hit és a szeretet adományára utólag minden megajándékozottnak rá kell szolgálnia. Ennek az ideje jött el, bár Jóbnak erről nincs fogalma. Valahogy mégis ráérez erre, és a vitába, tudós fejtegetésekbe beleszövi megérzéseit. „Felelt Jób, és így szólt: Bizony tudom, hogy úgy van, és hogy nem lehet igaza az embernek Istennel szemben, ha vele pörbe szállni kíván, ezer közül egyre sem tud neki megfelelni. Bölcs szívű ő és hatalmas erejű; ki maradhat bántódás nélkül, ha ellene szegül? Elmozdít ő hegyeket, úgyhogy észre sem veszik, felforgatja őket haragjában; kimozdítja helyéből a földet, úgyhogy megrendülnek oszlopai; meghagyja a napnak és fel nem kel, és pecsét alá helyezi a csillagokat; egyedül feszítette ki az égboltot és taposott a tenger hullámain; ő teremtette a Göncölszekeret és a Kaszást, a Fiastyúkot és a Dél Csillagát, nagyokat cselekszik, amiket nem lehet kifürkészni, csodás dolgokat, amelyeket nem lehet megszámlálni. Ha eljön hozzám, nem látom, ha elmegy, nem veszem észre. Ha hirtelen számon kér, ki tud neki megfelelni? Vagy ki mondhatja neki: Ezt miért teszed? Mi vagyok tehát én, hogy megfelelhetnék neki, és szavakat találhatnék vele szemben? Ha igazam volna, sem tudnék neki megfelelni, hanem inkább kérlelni kellene bírámat. Ha pedig velem, aki hozzá kiáltok, szóba állna, nem hinném, hogy hallgatna szavamra” (9, 1-12. 14-16)
Jób 9, 1-12. 14-16; Lk 9, 57-62
„nem lehet igaza az embernek Istennel szemben, ha vele perbe szállni kíván”
Jób undorodva saját sebeitől kivánszorgott az udvarba és ott ráült a szemétdombra. Talán így akarta tudtára adni mindenkinek, hogy ő és a sorsa a történelem szemétdombjára való. Ott lelték meg gazdag és okos barátai. Ők egy hétig némán ültek vele szemben a földön. Sajnálkoztak. Nem értették, miért történhetett meg barátjukkal ez az iszonyatos csapás? Eddig istenáldotta férfiú volt, most pedig átkozottnak tűnik. Gondolkodó emberek lévén, keresték a csapások okát. A legkézenfekvőbb gyanúba kapaszkodtak: Bizonyára van a barátjuknak valami titkos vétke, amiért Isten haragja lesújt rá. Jób nyilván érezte az egyre növekvő feszültséget, a néma vádakat, ezért ő szólalt meg először. Nem vádolt senkit, de szerencsétlenné vált életét keservében elátkozta. Úgy látta ott és akkor, hogy valami átok ül rajta fogantatása óta. Hogy eleve elátkozott ember, akinek kár volt megszületnie. Isten jót akart, sikeresen elindította életpályáját, de valami végzet lógott felette, ami most rászakadt. Úgy érezte, az élete folyamán volt a rossz, azt kell elátkozva elűzni. (3, 1-26) Aztán jöttek a válaszok. Keleti bőbeszédűséggel, szónoki felkészültséggel akart minden vitapartnerré vált jó barát bölcsnek, sőt legbölcsebbnek látszani azzal, hogy felfedi a rejtett okokat. Közben Jób is vitába száll. Ezt olvastatta fel velünk a szertartás szerinti előírás, nyilván nem véletlenül. Jób semmit sem tudott arról, hogy Isten értékrendjében rendkívül nagy kincs lenne. Hite és szeretete páratlan a kortársak között. Isten adta mindkét kegyelmet, és a törvénye szerint a kegyelmek természetfeletti ajándékok, amiket Isten csak kérésre, vagyis imádságra ad. A hit és a szeretet adományára utólag minden megajándékozottnak rá kell szolgálnia. Ennek az ideje jött el, bár Jóbnak erről nincs fogalma. Valahogy mégis ráérez erre, és a vitába, tudós fejtegetésekbe beleszövi megérzéseit. „Felelt Jób, és így szólt: Bizony tudom, hogy úgy van, és hogy nem lehet igaza az embernek Istennel szemben, ha vele pörbe szállni kíván, ezer közül egyre sem tud neki megfelelni. Bölcs szívű ő és hatalmas erejű; ki maradhat bántódás nélkül, ha ellene szegül? Elmozdít ő hegyeket, úgyhogy észre sem veszik, felforgatja őket haragjában; kimozdítja helyéből a földet, úgyhogy megrendülnek oszlopai; meghagyja a napnak és fel nem kel, és pecsét alá helyezi a csillagokat; egyedül feszítette ki az égboltot és taposott a tenger hullámain; ő teremtette a Göncölszekeret és a Kaszást, a Fiastyúkot és a Dél Csillagát, nagyokat cselekszik, amiket nem lehet kifürkészni, csodás dolgokat, amelyeket nem lehet megszámlálni. Ha eljön hozzám, nem látom, ha elmegy, nem veszem észre. Ha hirtelen számon kér, ki tud neki megfelelni? Vagy ki mondhatja neki: Ezt miért teszed? Mi vagyok tehát én, hogy megfelelhetnék neki, és szavakat találhatnék vele szemben? Ha igazam volna, sem tudnék neki megfelelni, hanem inkább kérlelni kellene bírámat. Ha pedig velem, aki hozzá kiáltok, szóba állna, nem hinném, hogy hallgatna szavamra” (9, 1-12. 14-16)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése