AZ EMBERFIA SZENVEDÉSE 16.

AZ EMBERFIA SZENVEDÉSE
Az Atya és a szenvedő Fia

„A hatodik órától (déli 12 óra) a kilencedik óráig sötétség borult az egész földre. Kilenc óra tájban Jézus felkiáltott, hangosan mondva: „Éli, Éli, lamma szabaktani? Vagyis: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Ezt hallva, az ott állók közül néhányan megjegyezték: „Illést hívja”. Egyikük rögtön odaszaladt, fogott egy ecetbe mártott szivacsot, ráfűzte egy nádszálra, és inni adott neki. A többiek meg így beszéltek: Hadd, lássuk, eljön-e Illés, hogy megszabadítsa!”Jézus még egyszer hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét.” (Mt 27,45-50) Jézus kimerülve szólítja Atyját, mint oly sokan a hívő zsidók közül, amikor már küszöbön érezték a halált. Jézus nem kétségbe esett, hiszen a Lukács-evangéliumban azt olvassuk: az egyik vele együtt felfeszített gonosztevő bosszantotta Jézust. Igaz, eleinte a másik is, de Jézus csodálatos, öntudatos szenvedését látva a jobb oldalán felfeszített gonosztevő hirtelen megváltozott. Rászólt társára: „Nem félsz Istentől? Hisz te is ugyanezt a büntetést szenveded. Mi tetteink jutalmát kapjuk. De ő nem csinált semmi rosszat. Aztán hozzá fordult: „Jézus, emlékezzél meg rólam országodban” Ezt válaszolta neki: Bizony, mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban” (Lk 23,40-43)„a hatodik óra körül sötétség támadt az egész földön, s egészen a kilencedik óráig tartott. A nap elsötétedett, a templom függönye középen kettéhasadt. Jézus akkor hangosan felkiáltott: Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet. E szavakkal kilehelte lelkét. Amikor a százados a történteket látta, dicsőítette az Istent, s azt mondta: Ez az ember valóban igaz volt. És az egész kíváncsi tömeg, amely összeverődött, a történtek láttán mellét verte, és szétoszlott. Jézus ismerősei pedig, köztük az asszonyok is, akik Galileából kísérték, távolabb állva látták mindezt”. (Lk 23,44-49) Mennyi csodálatos ajándék a teljesen kifárasztott Megváltónak! Ő pedig csak ennyire vágyott: érezze meg mindenki az Ő, Atyja és Szentlelke kimondhatatlan szeretetét, és igyekezzék viszontszeretni. Urunk, Jézus a legszebb ajándéknak tekintette, hogy megváltó áldozatát a zsidó templom függönyének kettéhasadása jelezte, hogy szabad útja van mindenkinek a mennyei templomba, a mennyországba. Az Atya pedig keblére ölelte Egyszülöttét, aki az igazságot és szeretetet ilyen utolérhetetlen módon megdicsőítette. Olvassuk el, azt a himnuszt, amit a megváltói szeretetről irt az egykori keresztényüldöző, amikor Pálként már megtértként ragaszkodott Jézushoz: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő Isten formájában volt, és az Istennel egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s mindennyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” (Fil 2,5-11) Jézus már a teremtés előtt vállalta, hogy istensége mellé magára ölti az emberi természetet, hogy emberi természetéből az az ember-lelke legyen ősmintája az angyalok természetének és az emberlelkeknek, emberteste pedig mindennek, ami anyag.„Benne nyertük el a megváltást, bűneink bocsánatát. Ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülötte. Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, a trónusokat, uralmakat, fejedelmességeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn”. (Kol 1,14-17)