Évközi tizenegyedik hét hétfője

Évközi tizenegyedik hét hétfője

Rettenetes látvány, amikor egy egész teremnyi embert látunk lemészárolva, holtan. Nem Európában történik ez ma. Európában már korábban megtörtént. A különbség csak annyi, hogy nálunk, Európában ez ipari méretekben történt. Így emlékezünk Auschwitzra. De nem az volt a legutolsó tömegmészárlás. Érdekes módon, ahogy távolodunk a történelemben az eseménytől, úgy válik az esemény pontosan az érintettek körében olyan eseménnyé, amiből hasznot lehet húzni. Ugyanakkor, a történelmileg számomra ismert hasonló eseményekről azt látom, hogy a történés idején, minél közelebb vagyunk a történtekhez, annál sejtelmesebb, bizonytalanabb és érthetetlenebb eseményként válik ismertté a dolog. Vajon, ahogy távolodunk az eseménytől, mitől válik egyre világosabbá, érthetőbbé és megmagyarázhatóbbá az adott esemény? Lehet, hogy csak attól, hogy kinek a kommentálásában hallja az ember? Mert hiszen semmi sem fehér, vagy fekete, minden ennél sokkal bonyolultabb. Hiszen, szubjektív érdekek ütközéséről van szó minden katasztrófát, tragédiát okozó eseménynél, ami csak és kizárólagosan – legfeljebb, de még annak a számára sem biztos, hiszen a mikor érdekek ütköznek, ott végül is a végén már sodródássá válnak az események, amiből már nagyon nehéz tudatos szándékot felfedezni – azok számára lehet egyértelmű, világos, átlátható, akik annak cselekményeit szövik. Felmerül bennem a kérdés: valójában hogy viszonyuljak emberként az ilyen dolgokhoz? Mennyire természetes, illetve természetellenes ez?

Krisztus hogy viszonyulna ehhez emberként és Istenként?

Mit tudok arról, aki ilyen dolgot követ el? Mit ér annak az élete, aki áldozattá lehet? Meg lehet, szabad különböztetni azt, hogy bárkinek is az életét miért veszik el mások? Tudom, tudhatom, hogy Isten kinek az életét mire akarja rendelni, amikor még azzal sem vagyok tisztában, hogy az én életemmel mit szeretne, hogy teljesüljön?

Végül is, az egész élet egy nagy talány a számunkra. Az egyetlen, amibe kapaszkodhatunk, kapaszkodhatok, az az, hogy nem az enyém az élet. Az, amit élek!

Jézus felelete az élete ellen irányuló támadásra az volt, hogy megengedte azok számára, akikben az indulat volt, hogy azt tegyék, vele, amit ők akartak. Tudva, hogy az Atya kezébe ajánlva – részéről így már – áldozatát, az Atya kezében az nemessé válhat!

Két vetülete van – legalább, rám vonatkozóan – minden eseménynek: én láthatom az eseményt úgy, mint aki együtt érző azzal, aki az áldozat. Fájdalmat, és tehetetlenséget érezve, hogy nem vagyok képes rá, hogy segítsek Neki, vagy nekik. De én, láthatom az eseményt arról az oldalról is, aki keservében, kínjában, magába zártságában, mondhatom nyugodtan úgy, hogy megszállottságában kényszerült arra, hogy végre hajtson olyan brutális tettet, mely más, vagy mások áldozatát követeli. Ebben az esetben is ott van bennem a fájdalom iránta, irántuk, és a tehetetlen csalódottság, hogy képtelen vagyok rajta segíteni! Viszonyom így mindkét fél irányában értetlenség, megmagyarázhatatlan és éppen ezért végtelen nagy csalódás, mely sérülést okoz rajtam, pszichés sérülést, sebet ejt. A gyengébb nem ilyenkor úgy próbálja ezt feloldani magában, hogy imádkozik, engesztelésnek hívja. Ez az ima is csak arra szolgál, hogy magamat megsegítsem, hiszen Isten biztos vagyok benne, hogy minderre másképpen reagál, pontosan azért, amiért Ő az osztatlan, és minden egyes ember iránti elfogulatlan, vagy egyenlő elfogultságú szeretet, ami megengedő ugyanúgy a brutalitásra is, mint az áldozatvállalásra is. Isten, és ezzel együtt Jézus értelmezőszótárában is, a szenvedésnek, az áldozatnak, és az odaáldozásnak is az értelme a bűnbánatban, vagy még inkább a megbocsátásban van.

Éppen ezen a gondolatmeneten tovább haladva, a ma divatos, és terjedő engeszteléseknél sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítok annak, hogy én magam kiengesztelődjek azokkal, akiket bűnösnek kiáltok ki, és azokkal is, akiket áldozatoknak tekintek. Kiengesztelődni azokkal, megbocsátani mindent azoknak, akik tetteit, vagy a tettek elviselésében szerepük okát nem ismerem, de mindenképpen végzetes döntések részeseivé lettek! Amiben életük folytatása, az örökkévalóságban azon múlik, hogy Isten irgalmas szeretetében részesülhetnek-e, vagy sem. De ami ott kezdődik, hogy mi emberek, akik Isten társai vagyunk a teremtésben, és Jézus társörökösei lehetünk, egymásnak képesek vagyunk-e úgy megbocsátani, ahogy tette azt Jézus, ott a kereszten: »Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.« [Lk 23,34] Ezzel a megbocsátásunkkal is megdicsőítve Istent, akit megerősítünk ezzel abban, hogy irgalmas szeretete érvényesülhessen minden más hatalom felett.

Ez válhat igazán katarzissá a számomra! Megtisztítóvá, és felszabadítóvá! Vágyom rá, hogy képessé legyek Atyám, a Te dicsőségedre, mert hiszem, ha kiengesztelődni képessé leszek a távoli gonoszsággal szemben, akkor talán holnapra képessé lehetek majd a közeli gonoszság ellenében is, a Te szereteted által, melyet rám kiárasztasz folyamatosan! Ámen