Évközi 30. hét hétfő
Akinek szégyenpírtól ég az arca, az még nincs elveszve
egészen. Ez az utolsó lehetőség, a végső helyzet, ahol az akarat még
ténylegesen szabad és döntésképes. Hiszen Isten elindult a mezítelensége miatt
a fák mögé rejtőző bűnös ember után, hogy megkeresse, s már csak az emberen
múlik, hogy megfogja-e a feléje kinyújtott kezet vagy büszkén elutasítja, hogy
mezítelenül odaálljon Teremtője elé. Hogy engedi‑e, hogy az Isten öltöztesse
fel, vagy ő maga akarja fügefalevelekkel eltakarni mezítelenségét. Amennyiben a
megszégyenülésre zsigerből válaszolunk, ha most sem akarunk a jó mellett, a
rossz ellenében dönteni, hanem inkább utat engedünk a tehetetlen dühnek, a
gyilkos indulatnak, folytatjuk az Isten elleni lázadást, s az örök kárhozat
örvényébe kerülve tehetetlenül sodródunk az alvilág mélységei felé.
De létezik a megszégyenülésre egy másik fajta válaszreakció
is: őszintén elszégyellni magunkat. Aki szégyelli magát, nem mentegetőzik. A
fájdalmas felismerés megdöbbenésével szembesül a ténnyel, hogy bűnt követett
el, a jóság és szeretet jelenlétében őszinte sajnálkozással és fájdalommal
lepleződik le önmaga előtt, vállalja a kiszolgáltatottságot, és lelkének sebére
a másiktól vár gyógyírt. Minden igazi szeretetben van ilyen esemény, tehát van
kegyelmi helyzet is, melyben a bűnös ember arca az elvesztett paradicsomi
ártatlanság maradék világosságában egyszer csak ragyogni kezd.
Urunk Jézus, nap mint nap találkozva szereteted
csodáival újra és újra megszégyenülünk kishitűségünk, bizalmatlanságunk,
szeretetlenségünk és hálátlanságunk miatt. Segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy a
szégyenpír tisztítótüzében égve ne próbáljuk reflexszerűen érvek, mentségek és
kifogások összefűzésével takargatni szégyenünket, megtagadva a beismerést és
elutasítva a bocsánatot, hanem legyen bátorságunk a Te lábad elé vetni
magunkat, s alázatosan beállni a Zakeusok, Mária Magdolnák, jobb latrok sorába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése