NAGY KONSTANTIN LÁTOMÁSA

312. október 27. | Nagy Konstantin császár látomása

Szerző: Tarján M. Tamás

„…miközben imádkozott, az Úr egy fénylő kereszt és egy felirat látomását küldte a császárnak, mely arra figyelmeztette őt, hogy ezen jel által győzedelmeskedni fog.”
(Eusebius Pamphilius)

312. október 27-én, a Maxentius császár (ur. 306-312) ellen vívott Milvius hídi ütközet előtti napon – és éjszakán – látta Nagy Konstantin (ur. 306-337) azt az állítólagos jelenést, melynek hatására később a keresztény istenség jelképeit hívta segítségül a csatában. A megjelenő vízió – egyesek szerint maga Jézus – jóslata végül valóra vált, a császár ugyanis diadalmaskodott riválisa felett, a látomások hatására pedig véget vetett a keresztények üldözésének, megtért, és maga is elősegítette az új vallás térhódítását.

Konstantin fellépése előtt a Római Birodalmat a Diocletianus (ur. 284-305) által megalkotott tetrarchia – azaz négyes uralom – rendszere szerint kormányozták, ahol a fent említett uralkodó és Maximianus (ur. 286-305) augustusi címet birtokolt, alattuk pedig – caesarként – Galerius (ur. 305-311) és a későbbi országegyesítő édesapja, Constantius Chlorus (ur. 305-306) állt. A két augustus 305-ben lemondott hatalmáról, ezután pedig a caesarok léptek a helyükre, így Nagy Konstantin apja megszerezte a Britannia, Gallia és Germania feletti uralmat.

Bár Constantius Chlorus szabadon megválaszthatta helyettesét – az új caesart –, Konstantint a tetrarchia stabilitásának megőrzése érdekében távol tartotta a hatalomtól, 306 során azonban a császár meghalt, fiát pedig a legiók Eburacumban (ma: York) önhatalmúlag augustusszá nyilvánították. Ezzel a Római Birodalom a polgárháború szélére sodródott, ugyanis Konstantin példájára Maximianus fia, Maxentius is császárrá kiáltotta ki magát, majd idővel a lemondott, kinevezett és „self-made” uralkodók egyaránt részt követeltek a hatalomból. Nagy Konstantin ebben a vetélkedésben jó taktikusnak bizonyult, ugyanis, miközben eredményesen harcolt a Rajna-menti germánok ellen, sikerült uralma alá hajtani Hispániát is, területeivel együtt pedig komoly katonai erő felett rendelkezett.

Miután Diocletianus, Maximianus, majd 311-ben az utolsó „igazi” tetrarcha, Galerius is meghalt, a küzdőtér kissé „megtisztult”, ugyanis az egyik oldalon Licinius és Konstantin, a másik oldalon pedig Maxentius és Maximinus Daia (ur. 308-313) kötött szövetséget a másik két augustus ellen. A kibontakozó fegyveres küzdelemben a nyugati császár a Rómában székelő Maxentius ellen vonult – Licinius keleten legyőzte, majd 313-ban meggyilkoltatta a maga ellenfelét –, és a 312-es esztendő során Torino, majd Verona mellett is legyőzte riválisát.

Nagy Konstantin hamarosan uralma alá hajtotta egész Észak-Itáliát, és egyenesen Róma felé indult, az Örök Város falait azonban maga Maxentius őrizte, aki korábban már két alkalommal – Severusszal, majd Galeriusszal szemben – is sikerrel védte meg fővárosát. A későbbi győztes hadai 312. október 27-én érkeztek Róma közelébe, ez a nap pedig igen különlegesnek bizonyult Konstantin számára, a legenda szerint ugyanis a császár a délután során egy jelenést látott a napkorong körül, mely a keresztény Isten szimbólumát – keresztet, vagy Krisztus görög monogramját – mutatta, és alatta ott szerepelt a felirat: „E jelben győzni fogsz!”.

A Nagy Konstantin életét megörökítő Eusebius Pamphilius szerint aztán Jézus a császár éjszakai álmában ismét megjelent, és elmagyarázta neki látomása értelmét. A legenda úgy szól, hogy a császár az isteni üzenet hatására megtért a kereszténységhez, katonáit pedig arra utasította, hogy Krisztus jelével a pajzsukon harcoljanak. Az égi segítségnek köszönhetően Konstantin seregei másnap győzelmet arattak az egyébként elhibázott taktikát követő – feleslegesen nyílt ütközetet vállaló –  Maxentius felett, aki 312. október 28-án a Milvius híd alatt, a Tiberisben lelte halálát.

Mi az igazság e legenda körül? Természetesen a látomást illetően perdöntő bizonyítékot nem tudunk szolgáltatni – azt a tudósok valamilyen légköri jelenséggel, vagy meteoritbecsapódással próbálják racionálisan megmagyarázni –, ehhez hasonló módon pedig Nagy Konstantin vallásos meggyőződéséről sem tehetünk megcáfolhatatlan megállapításokat, ugyanakkor csoda nélkül sem nehéz megindokolni a császár látszólagos pálfordulását. Nem tudjuk, hogy Konstantin vajon a Milvius hídnál vívott csata előtt, vagy csak később tért -e meg Krisztushoz, azonban vallásos buzgalom híján is éppen elég oka volt arra, hogy barátságosan bánjon keresztény alattvalóival.

A legfőbb indokot abban lelhetjük meg, hogy a Diocletianus alatti üldözések dacára az új vallás már széles körben elterjedt a birodalomban, és minden valószínűség szerint az egymással rivalizáló császárok legionáriusai között is nagy számban harcoltak keresztények. Konstantin lépése tehát lehetett pusztán politikai indíttatású is, ami akár már a Milvius hídnál vívott csatában is komoly hasznot hozhatott az uralkodónak. Bármilyen módon is vélekedett a császár a keresztény hitről, a későbbi években az új vallás következetes pártfogója maradt, amivel a Maxentius elleni győzelem után még számos alkalommal jelentősen profitált.

Miután 313 során Konstantin – Liciniusszal közösen – türelmi rendeletet adott ki, később pedig aktívan részt vett a birodalomrészében dúló vallási vitákban, az egykori szövetségese ellen vívott 324-es háborúban már a keresztények védelmezőjeként reprezentálhatta magát, amivel nagyot lendített támogatottságán. Az új vallásnak is köszönhetően Nagy Konstantin később Licinius felett is győzelmet aratott, az egy évvel később összehívott niceai egyetemes zsinat pedig már azt is megmutatta, hogy a császár felismerte a kereszténység stabilizáló erejét.

Ha nem is feltétlenül fogadjuk el, hogy a Milvius hídnál Konstantin isteni közbeavatkozás révén aratott győzelmet legfőbb riválisa felett, azt mindenképp el kell ismernünk, hogy ez a diadal a keresztény vallás és a Római Birodalom fennmaradásának szempontjából is kulcsfontosságúnak bizonyult. Ennek fényében nem meglepő, hogy az emberi képzelet később igyekezett kiszínezni ezt a sorsdöntő eseményt.