Évközi 33. hét szombat

Évközi 33. hét szombat        
1Makk 6,1-13; Lk 20,27-40
„Visszagondolok most azokra a gonoszságokra, amelyeket véghezvittem Jeruzsálemen” 

 
Antióchosz Epifánész rémtetteiről, az egyistenhívő zsidó vallás erőszakos üldözéséről több részletet is olvashatunk a Makkabeusok I és II könyvében. A kilencven éves Eleázár és a hét gyermekes édesanya és fiai vértanúságáról elmélkedtünk is. Érdemes lenne otthon elolvasni a többi részletet is, rengeteg erőt meríthetünk a hősi példákból. A mai részlet a harcokat bemutató I. könyvből való. Fontosak látta az Egyház ezt az eseményt közösségeinkkel ismertetni, hogy lássa meg minél több testvérünk a gonosz király erkölcsi összeomlását, lelkiismeret furdalásait, felelősségének elismerését. Bűnbánatot igazán nem tartott, mert ahhoz nemcsak a gonoszságok elismerése tartozik, hanem a rengeteg rossz, kár helyreállítása is. A gonosz vezetőknek közös tulajdonsága, hogy sohasem elegendő, amit összeharácsoltak. Aki belekóstol az igazságtalan pénzszerzésbe, a gátlástalan hatalomgyakorlásba, mások szenvedtetésébe, az nagyon nehezen tudja abbahagyni. Így volt Antióchosz Epifánész is. Meghallotta, hogy Perzsiában van egy aranyban, ezüstben, műkincsekben nagyon gazdag város: Elimaisz. A kincseit templomokban tartják, ott könnyű lesz rácsapni és elrabolni. Így volt. ez Jeruzsálemben is. Hadseregét mozgósította és elindult. A város azonban hírét vette a királyrabló szándékának, felkészültek a harcra, és Antióchosz Epifánész kénytelen volt visszavonulni. A király ezután csőstől kapta a rossz híreket: „Ekkortájt jött valaki, és azt a hírt hozta neki Perzsiába, hogy azok a seregek, amelyek Júdea földjén voltak, megfutamodtak, és hogy Liziász kivonult egy hatalmas sereg élén, de menekülnie kellett a zsidók elől. Ezek megerősödtek a fegyver és a gazdag zsákmány által, amelyet a megvert seregtől vettek el. Lerombolták azt az utálatosságot, amelyet ő a jeruzsálemi templom oltárán épített, és a szent helyet magas falakkal vették körül, mint azelőtt, valamint az ő városát, Bétszúrát is. Történt pedig, hogy amikor a király meghallgatta ezt a jelentést, megrendült és igen felindult. Majd ágynak dőlt és bánatában beteggé lett, mivel nem az történt, amit ő akart.” (5-8) Íme, a büntetés első fázisai. Egy sikertelen rablási kísérlet, aztán a rossz hírek seregei csúfos vereségeiről. Be kell látnia, hogy ő nem mindenható. A játszmának vége. Isten hagyta fickándozni, hazudozni, becsapni mindenkit, aki hitt neki, dölyfösen lenézni másokat. Most el kell viselnie, hogy vesztes. „Ezért előhívatta valamennyi barátját és így szólt hozzájuk: Eltávozott az álom szememtől, le3 vagyok sújtva, a szívem elcsüggedt az aggodalomtól és így töprengtem magamban: Mily nagy nyomorúságba jutottam és milyen tengerébe a bánatnak, amelyben most vagyok” (10-11) Lehet, hogy akadt olyan kegyenc, aki megsajnálta, de az ilyen környezetben ritkán van részvét, inkább titkos kézdörzsölés, a kínálkozó konc öröme jelentkezik. Ez is hozzátartozik a büntetéshez, hiszen ő maga is mindig így gondolkodott. Jön a hamis vigasztalódás, ami az állandó önbecsapás következmény: „Pedig hát kedves voltam és szerettek uralkodásomban”(11b)Folytatódik a lelkiismeret vádja: „Visszagondolok most azokra a gonoszságokra, amelyeket elkövettem Jeruzsálemben, mert elvittem onnan zsákmányul minden ott lévő arany és ezüst tárgyat, és elküldtem, hogy kiirtsák Júdea lakóit ok nélkül. Tudom, hogy ezért zúdultak rám ezek a csapások, és íme, nagy bánatomban idegen földön pusztulok el” (12-13) Ezek után, mint igazbánatot nem tartott gazembernek, következhetett az örök pokol.