„Öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust!”
Szent Pál apostol üdvös figyelmeztetését: „Öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust,” testvéri szívvel ajánlom. Egyrészt azért, mert „nincs üdvösség senki másban, mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kell” (ApCsel 4,12), másrészt azért, mert nekünk, papoknak és a papságra készülőknek Ő adja meg a helyes életprogramot. A gondviselő Istennek két terve volt az üdvösségre: egy a bűntelen világra és a másik a bűnbeesés utánira. Ennek megfelelően először arról elmélkedünk, hogy mi volt az Atya terve az Igével kapcsolatosan az első, majd a második tervben, aztán megvizsgáljuk, mit kell a magunk életére alkalmaznunk. Amikor Isten elhatározta, hogy világot teremt, önmagánál szebb minta okot nem tudott találni. Így saját képmását, Fiát tette meg minta oknak, de nem isteni mivoltában, hanem jövendő emberségében. Elhatározta ugyanis, hogy Fia megtestesül majd a történelem során, mégpedig az emberek között, az ő természetüket öltve magára. Jövendő ember-lelke lesz az emberi lélek és az angyalok mintaoka, emberi teste pedig az anyagvilágé. Erről ír Pál a kolosszeiekhez: „Kiragadott minket a sötétség hatalmából, s áthelyezett szeretett Fiának országába. Benne van a mi megváltásunk a bűnök bocsánata. Ő a láthatatlan Isten képmása, és minden teremtmény elsőszülötte, mert benne teremtetett minden az égben és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, a trónusok és uralmak, a fejedelemségek és hatalmasságok. Minden őáltala és őérte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn.” (Kol 1,13-17) Az Ige szívesen vállalta ezt a mintaokságot. Ezzel vállalta azt is, hogy egykor majd valóban testvérünk lesz. Az Atya pedig- Boldog Duns Scot János elgondolása szerint- ezt a megtestesülést tette az angyali próba tárgyává. Mihály és angyalai megértették és örömmel vállalták, hogy az istenséggel egyesülő emberi természetet is imádják, ezért kiérdemelték a mennyországba való belépést. Lucifer és társai viszont makacsul ismételgették: a nálunk alacsonyabb rendű természetbe lépő Fiút nem imádjuk. Ezért kellett a számukra frissen teremtett pokolba kerülniük. Az Igére még egy nagyon fontos döntés várt. Amikor a ténylegesen megteremtett emberek vétkeztek, elvesztették a Teremtő kegyelmeit, különleges ajándékait, mondhatta volna a Fiú, hogy a vétkes embereknek nem leszek testvére. Ő azonban nem ezt válaszolta. Dávid királynak jutott az a nagyszerű élmény, hogy az Atya és a Fiú ezzel kapcsolatos párbeszédét meghallgathatta és a negyvenedik zsoltárban rögzítette is:„Vágóáldozatot és ételáldozatot nem kívántál, hanem készségessé tetted fülemet. Égő- s bűnért való áldozatot nem követeltél, ezért így szóltam: „íme, eljövök! A könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat. Ezt akarom, én Istenem, törvényed a szívemben van”.(Zsolt 39,7-9) Ezek után következett az Atya akaratának tényleges teljesítése. Amit Isten az Ószövetségben előremondott a Megváltóról, Jézus azt szó szerint vállalta: „így illik teljesítenünk minden igazságot” –fogalmazta meg Keresztelő Jánosnak. (Mt 3,15) Nyilvános működése vége felé háromszor is nyíltan elmondta tanítványainak, hogy milyen iszonyú körülmények között kell meghalnia, hogy végbevigye a megváltás nagy művét. Nem engedte meg, hogy ettől eltántorítsa bárki is. (vö. Mt 16,21-23) Amikor azonban elérkezett a szenvedés órája, bizony kitört a szívéből a keserűség: „Szomorú az én lelkem mindhalálig.” (Mt 26,38) és egyedül maradva halálküzdelmében így imádkozott: „Atyám! Ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom legyen, hanem a tiéd” (Lk 22,42) Ezt mondta, pedig a szenvedése olyan iszonyatos volt, hogy „a verejtéke olyan lett, mint a földre hulló vér cseppjei”(Lk 22,44) A legnagyobb igazságot mondta ki végül: „Beteljesedett” (Jn 19,30) Íme, az Isten Báránya, akit magunkra kell öltenünk, vagyis akinek a lelkületét ki kell magunkban alakítanunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése