Interjú XVI. Benedek emeritus pápával: Az irgalmasság mozdítja el az embert az Isten felé

Jacques Servais belga jezsuita kérdezte az emeritus pápát a hit fontos kérdéseiről. A belga teológus által gondozott, német nyelvű szöveget tavaly októberben mutatta be egy római konferencián Georg Gänswein érsek, idén márciusban pedig kiadták olasz nyelven is.

A hit által. Isten igazolásának és megtapasztalásának tanítása az egyház igehirdetésében címmel jelent meg az interjú könyv formájában, olasz nyelven (az eredeti előadás címe: Mi a hit és hogyan jutunk el addig, hogy higgyünk?) Az idők jelének nevezte, hogy az isteni irgalmasság gondolata egyre inkább központi, meghatározó gondolattá válik.

Benedek pápa beszél a hit személyes és közösségi dimenziójáról: „A hit egyrészt mélységesen személyes kapcsolat Istennel, amely lényem legmélyét érinti, és abszolút közvetlen módon az élő Isten elé helyez engem, vagyis oly módon, hogy beszélhetek hozzá, szerethetem és közösségbe léphetek vele. Ugyanakkor azonban ez a legnagyobb mértékben személyes valóság elválaszthatatlan kapcsolatban van a közösséggel: a hit lényegéhez tartozik az a tény, hogy részévé tesz a „mi”-nek, Isten gyermekei, a testvérek zarándok közösségének. A hit a meghallgatásból ered (fides ex auditu) – tanítja Pál. A meghallgatásban mindig benne van, hogy van egy másik fél. A hit nem az elmélkedésből születik és nem is azt jelenti, hogy igyekszem behatolni a létezésem mélyére. Mindkét dolog jelen lehet benne, de az egyik sem elegendő a meghallgatás nélkül, amelyen keresztül Isten kívülről, egy Ő maga által teremtett történetből kiindulva, megszólít engem. Ahhoz, hogy higgyek, szükségem van tanúságtevőkre, akik találkoztak istennel és elérhetővé teszik Őt számomra.

„Az egyház nem magától lett, Isten teremtette és Ő az, aki folyamatosan alakítja. Ez a szentségekben fejeződik ki, különösen a keresztég szentségében: nem egy bürokratikus eljárással lépek be az egyházba, hanem a szentség által. Ez azt jelenti, hogy egy közösség fogad be engem, amely nem önmagából ered, és amely túlmutat saját magán. A lelkipásztori tevékenységnek, amelynek célja a hívek spirituális tapasztalatának alakítása, ezekből az alapvető dolgokból kiindulva kell zajlania. Fontos megszabadulnia attól a gondolattól, hogy az egyház önmagát alkotja meg, és hangsúlyoznia kell, hogy az egyház a Krisztus testével való egyesülésben válik közösséggé. Az egyháznak el kell vezetnie az embert a Jézus Krisztussal való találkozásra, az Ő jelenlétébe kell elvinnie az embert a szentség által.”

Egy másik kérdésre válaszolva Benedek pápa az irgalmasság központi jelentőségéről beszélt: „A mai embernek egy teljesen általános érvényű érzése, hogy Isten nem hagyhatja elveszni az emberiség nagy részét. Ebben az értelemben nagyjából elveszett az az üdvösség miatt érzett aggodalom, amely egy időben jellemző volt az emberre. Véleményem szerint másféleképpen, de mégis tovább él annak az érzékelése, hogy szükségünk van kegyelemre és megbocsátásra. Számomra az „idők egyik jele” az a tény, hogy Isten irgalmasságának gondolata egyre inkább központi jelentőségűvé, uralkodóvá válik…”

Ratzinger nem tartja véletlennek, hogy II. János Pál pápa utolsó, halála előtt napvilágot látott könyve Isten irgalmasságáról szól: „Élete első éveinek tapasztalataitól kezdve láthatta az emberek kegyetlenségét, és megállapítja, hogy az irgalmasság az egyetlen igaz és végső, hatékony válasz a gonosz hatalma ellen. Csak ott ér véget a kegyetlenség, csak ott ér véget a gonoszság és az erőszak, ahol van irgalom.”

Benedek pápa – utódjáról szólva – így folytatja: „Ferenc pápa teljes összhangban van ezzel az iránnyal. Lelkipásztori gyakorlata éppen abban fejeződik ki, hogy folyamatosan Isten irgalmasságáról beszél nekünk. Az irgalmasság az, ami Isten felé mozdít el bennünket, míg az igazságosság megrémít minket Isten színe előtt. Véleményem szerint ebből kitűnik, hogy az önbizalom és az önigazolás patinája mögé rejtve a mai ember mélyen tudatában van sebeinek és Isten előtt való méltatlanságának. Az irgalmasság iránti várakozásban él. Bizonyára nem véletlen, hogy az irgalmas szamaritánus példabeszéde különösen vonzó korunk emberei számára. És nem csak azért, mert az a történet erőteljesen hangsúlyozza a keresztény létezés társadalmi vetületét, és nem is azért, mert a történetben a szamaritánus, a nem vallásos ember a vallás képviselőivel szemben úgy jelenik meg, mint aki valóban Istennek megfelelő módon cselekszik, miközben a vallás hivatalos képviselői, mondhatnánk, immunissá válnak Istennel szemben… Világos, hogy ez tetszik a modern embernek. Számomra azonban ugyanolyan fontosnak tűnik, hogy az emberek a lelkük mélyén várják, hogy a szamaritánus a segítségükre siessen, föléjük hajoljon, olajat öntsön sebeikre, gondoskodjon róluk, biztos helyre vigye őket. Végeredményben tudják, hogy szükségük van Isten irgalmára és gyengédségére. Az elgépiesedett világ keménységében, ahol az érzések már nem számítanak semmit, növekszik a várakozás egy olyan megváltó szeretet iránt, amelyet ingyenes ajándékként kapunk. „