Nagyböjti sorozatbeszéd V. – A péteri szolgálat az Egyházban

A győri Szentlélek-egyházközség hívei zarándokoltak március 11-én, pénteken a győri Nagyboldogasszony-székesegyházban őrzött Könnyező Szűzanya-kegyképhez. A bazilikában Pápai Lajos megyéspüspök mutatott be szentmisét és mondott szentbeszédet.

Az alábbiakban teljes terjedelmében közöljük a főpásztor szentbeszédét.

Krisztusban Kedves Testvérek!

Immár húsz éve annak, hogy Szent Péter utóda, Szent II. János Pál pápa Győrbe látogatott: 1996. szeptember 7-én. Jó alkalom ez arra, hogy elgondolkodjunk arról, amit a mai teológia így nevez: az Egyház péteri dimenziója, vagy a péteri szolgálat az Egyházban.

Mindenekelőtt nézzük meg, mit tanít az Egyház a péteri szolgálatról ma. A II. Vatikáni Zsinat Lumen Gentium dogmatikai konstitúciójának III. fejezetében beszél az apostoli küldetésről, s annak állandóságáról Krisztus Egyházában. De már előtte, a II. fejezetben is, ahol Isten népéről van szó, kijelenti a Zsinat, hogy „A hívők egyetemes papsága és a szolgáló, azaz hierarchikus papság (apostoli papság) egymáshoz van rendelve, jóllehet a lényegben különbözik egymástól, és nemcsak fokozatban: mert egyikük is másikuk is a maga külön módján részesedik Krisztus egyetlen papságában.” (L.G., 10.p.) A neves domonkos teológus, Yves Congar bevallotta, hogy a tervezetben nem tetszett neki ez a kitétel, attól félt, hogy ez mélyíteni fogja a pap-hívő ellentétet. Végül azonban belátta, hogy nem lehet másként fogalmazni. Ugyanis ha a felszentelt pap papsága a minden megkeresztelt hívő általános papságától nem lényegben, hanem csak fokozatban különbözne, akkor ez azt jelentené, hogy a keresztségben a papi nép általános papságában részesülne, a papszentelésben pedig mintegy szuperpapságban. A pap így szuper-keresztény lenne, ami nyilvánvalóan nem igaz. Keresztény és keresztény között csak egyfajta fokozat létezhet: s ez a szentség (= életszentség). Így elfogadta ő is, hogy a szolgálati (= apostoli) papság lényegileg különbözik az általános papságtól, mert egy más rendbe tartozik: a szolgálat, a re-prezentáció rendjébe, ami azt jelenti, hogy Krisztust teszi jelenvalóvá. S a kétféle papság egymásért van, egymásra van utalva.

A Lumen Gentium III. fejezetében ezt írja: „A szent hatalommal felruházott tisztségviselők tehát testvéreik szolgálatában állnak, hogy (…) mindenki elérje az üdvösséget, aki Isten népéhez tartozik, s így az igaz keresztény méltóság hordozója.” (L.G., 18. p.) Majd az I. Vatikáni Zsinat tanítását folytatva kifejtette a Zsinat tanítását a püspöki rendről. Alapját a tizenkét apostol kiválasztásában látta, akiket az Úr Krisztus testületként, állandó együttes módjára szervezett meg, s élére az apostolok közül kiválasztott Pétert tette. Majd így folytatta: „Az apostolok azután mindenütt hirdetik az evangéliumot, hallgatóik pedig befogadják azt a Szentlélek hatására; ekképpen gyűjtik össze az egyetemes Egyházat, amelyet az Úr őbennük, az apostolokban alapított meg, és Szent Péterre épített, az apostolok fejedelmére; a fő szegletkő azonban maga Krisztus.” (L.G., 19. p.) Majd kifejti, hogy az apostolok utódai a püspökök, és a püspökszentelés az egyházi rend teljességét adja meg.

A középkori teológia (maga Aquinói Szent Tamás is) nehezen értette meg a pap-püspök különbséget. Ennek az volt az oka, hogy a pogány és az ószövetségi pap képet vették alapul: a pap az, aki áldozatot mutat be. S mivel ezt pap is, püspök is megteheti, ezért a püspököt csak úgy tekintették, mint „superiores”-t vagyis elöljárót, s így a püspök csak jogi alapon több, s teljesen a pápától kapja hatalmát. Először a II. Vatikáni Zsinat mondta ki, hogy a püspökszentelés a papi hatalom teljességét adja meg. Congar először itt is hezitált, de mint dogmatörténész, látta, hogy a történelem folyamán többször a pápa halála után diakónusát választották pápának, és püspökké szentelték anélkül, hogy pappá szentelték volna. S a püspökszentelésben az apostoli küldetés folytatódik. A Zsinat szerint: „az egyházi rend szentségének teljességét a püspökszentelés közli (…).

A püspökszentelés a megszentelés feladatával együtt ráruházza a püspökre a tanítás és a kormányzás feladatát is; ezeket egyébként – a dolog természete miatt – csak a kollégium fejével és tagjaival való hierarchikus közösségben lehet gyakorolni.” (L. G., 21. p.) Vagyis az Újszövetség egyetlen papjának, Jézus Krisztusnak prófétai (tanítói) – pásztori – papi küldetésében részesít a püspökszentelés szentsége. A küldetést tehát a felszentelt püspök magától Krisztustól kapja. A pápa – a kinevezéssel – csak a területet jelöli ki, ahol azt a felszentelt püspök gyakorolhatja. „A püspöki testület tagjává tesz a felszentelés ereje – írja a Zsinat –, és a kollégium fejével s tagjaival való hierarchikus közösség.” (L. G., 22. p.) Vagyis a püspöki kollégiumnak csak akkor van meg a sajátos tekintélye, ha hozzáértik a római pápát – aki feje a kollégiumnak –, vagyis Péter utódát. „A római pápának ugyanis tisztsége folytán – Ő Krisztus helyettese és az egész Egyház feje – teljes, legfelsőbb és egyetemes hatalma van az Egyházban, és azt mindig szabadon gyakorolhatja” – írja a Zsinat. (L. G., 22.p.) Ugyanakkor a püspöki kollégium is, mely az apostoli kollégium helyébe lépett, s melyben megszakítás nélkül megmarad az apostoli testület, „fejével, a római pápával együtt – és sohasem a fő nélkül – szintén hordozója az egész Egyházra kiterjedő legfőbb és teljes hatalomnak.” (L. G., 22.p.) Látszólag egy kettősség van itt: politikus vagy szociológusi szemmel egy „hatalmi kompromisszum”, valójában azonban az Egyház misztériuma, ami nem hasonlítható az evilági, mai, parlamenti rendszerekhez.

A pápa tehát igen jelentős feladatot tölt be az Egyházban: legfőbb pásztor, legfőbb tanító – bizonyos esetekben tévedhetetlenül – megerősíti testvéreit, őrzi, előmozdítja és védi az Egyház egységét. Kinevezi a püspököket, s a vatikáni diplomácián keresztül is a szellemi-vallási értékeknek primátusát hirdeti. Egyben – érthető módon, mint maga Krisztus is – az „ellentmondás jele” a világban, a történelemben, de „a pokol kapui nem vesznek erőt rajta.” (Mt 16,18)

Most az a kérdésünk: vajon a pápaság, ahogy megjelenik a történelemben, Jézus Krisztus akarata volt-e? Két, egymással ellentétes – ahistorikus és anakronisztikus – véleménnyel állunk itt szemben.
– Az egyik vélemény szerint – a francia tv-ben hallottam – ha egy ősegyházi hívő belépne ma a Szent Péter-bazilikába, nagyon csodálkozna.
– A másik nézet pedig szeretné már a Szentírásba beleolvasni azt, amivé az Egyház és benne a pápaság kifejlődött.

Ahogy a kinyilatkoztatásnak történetisége van (vagyis nem ahistorikus), úgy a végleges, teljes, elvileg felülmúlhatatlan, Jézus Krisztusban adott kinyilatkoztatás megértésének, kibontásának is történetisége van. Ezt nevezzük dogma-fejlődésnek, aminek neves képviselője volt Newman bíboros, akit nemrég avatott boldoggá XVI. Benedek pápa. Az elvetett mag, vagy az alig kinőtt hajtás még nem olyan, mint az érett növény, vagy gyümölcshozó fa. De ha kifejlődik – mégis ugyanaz marad. Benne volt a lehetőség, hogy kifejlődjék. Így van az Egyház is. S hogy a fejlődés mikor hiteles, mikor téves, ott van a garancia: a Szentlélek. Ahogy Max Thurian fogalmazta szépen: „A Tradíció a Szentlélek, aki az Egyházban magyarázza az Írásokat.”

Nézzük tehát a „péteri szolgálat” alapjait a Szentírásban. Első lépésben nézzük meg az „apostoli szolgálatot Krisztus tervében.” A Krisztus utáni első évtized óta a Tizenkettő csoportját Péterrel együtt egy együttesnek tekintik: „A Tizenkettő.” A legősibb palesztinai hitvallás (1Kor 15,5) szerint a feltámadt Krisztus „Megjelent Péternek, azután a Tizenkettőnek”, egyedülálló helyet biztosítva nekik, megkülönböztetve a tágabb értelemben vett apostoloktól (1Kor 15,7): „…majd egyszerre több, mint 500 testvérnek jelent meg (…). Azután Jakabnak, majd valamennyi apostolnak.” Hasonlóképpen a legősibb szinoptikus hagyomány is „a Tizenkettő” megjelölést használja (Mk 14,10: Iskarióti Júdás, egy a Tizenkettő közül). Maga Jézus választotta ki őket, szervezte meg földi élete idején. „A Tizenkettő” csoportja eszkatologikus intézmény: az egész végső időre szóló, vagyis Jézus feltámadásától második eljöveteléig tart. Kiválasztotta őket, hogy szerepük legyen a Jézus-hozta új világ megvalósításában. „Ti (viszont) – mondta Jézus – kitartottatok velem megpróbáltatásaimban, ezért nektek adom az országot, mint ahogy Atyám nekem adta, hogy asztalomnál egyetek és igyatok országomban, és trónon ülve ítéljétek Izrael 12 törzsét.” (Lk 22, 28–30) E szerint Jézus, mint az Ország szuverén Ura, a megjövendölt Emberfia, aki megújítja Izraelt, maga mellé veszi a Tizenkettőt, Isten népének kormányzásában. Ugyanezt látjuk az Eucharisztia alapításánál is. Így „a Tizenkettő” Jézus tervének lényegéhez tartozik, az Új Izrael kormányzására választotta ki őket, megbízásuk, küldetésük eszkatologikus természetű, vagyis a parúziáig (Krisztus második eljöveteléig) tart.

Jézus exousiája (hatalma) csakis a szorosan vett apostolság (=A Tizenkettő) szolgálata által hosszabbodik meg és állandósul a hívók közösségében. Mivel az apostoli szolgálat eszkatologikus, ezért jelen kell lennie az Egyház egész történetében. Tudjuk, hogy mikor az Evangéliumok megíródtak, az apostolok már többnyire vértanúk lettek. A leírás idején az Evangéliumok már azok szerepét világították meg, akik akkor apostol-utódként álltak az egyes Egyházak élén. De ez a megvilágítás sugalmazott: része a kinyilatkoztatásnak! Történetileg nézve az apostolok által alapított egyházakat presbiterek és diakónusok kollégiuma vezeti (főleg a zsidó-keresztény területen), és episcopusok és diakónusok kollégiuma (főleg a pogány-keresztény területen), pl.: Fil 1,1. Akkor még a presbiter, episcopus majdnem ugyanazt jelölte, s a mai paphoz állt közelebb, mint a püspökökhöz. Ám azt sem szabad elfeledni, hogy a Pál által alapított közösségek vezetője mindenütt maga az Apostol volt, mint János is Kis-Ázsiában.

A probléma akkor merült föl, mikor az apostolok vértanúk lettek, s az Egyház előtt ott állt a kérdés: apostolaitól megfosztva hogyan maradhat mégis apostoli? Az átmenetet mutatja pl. Timóteus és Titusz küldése Szent Pál által, akiknek a feladata – mint az apostoloké – több helyi egyház feletti volt, s nekik kellett kézrátétellel presbitereket rendelni. Lassan minden helyi egyházban a presbiterek kollégiumából kiválik az, akiben az apostoli múnus folytatódik. Antióchiai Szent Ignácnál már világos, mikor így ír: „…a püspök Isten helyettese, a presbiterek pedig az apostolok tanácsa helyét foglalják el, a számomra oly igen kedves diakónusokra Jézus Krisztus szolgálata van bízva…” (Magn. VI. 1,1) „De sem Timóteus és Titusz idején, sem Római Szent Kelemen korában úgy tűnik, hogy nincs külön elnevezése azoknak, akiknek hatalma van új szolgálattévőket rendelni. Innen a kifejezés Kelemennél: „más kiváló férfiak.” Ezek már nem apostolok (ők már meghaltak). De ők az apostolok utódai, és ugyanazt a hatalmat bírják ezen a területen.” (Fr. Louvel OP: Les écrits des pėres apostoliques. Cerf, Paris, 1963, 93-94. lap, 42. jegyzet)

Teológiailag így értékelte ezt az ősegyház: a püspökök nem egyszerűen az apostolok utódai, ugyanis az apostolok megőrzik teljes transzcendenciájukat a püspökökkel szemben. Az egyik püspök a másik helyébe lép az apostolokban, akik általuk folytatják az Egyház kormányzását.

Az apostoli utódlás nem más, mint annak a kifejezése, hogy azok, akik az apostolok utódai, akik az Egyházak élén állnak (püspökök), bele vannak vonva az apostolokba, az ő eszkatológikus múnusukba. Ez a misztérium, a „bevontság misztériuma”, („mystėre d’ inclusion”; „misterium inclusionis”), aminek a kézrátétel csak jele és eszköze (= szentsége).

Az Egyház tehát az alatt, hogy az Egyház „apostoli”, két dolgot ért:
1.) Megmarad az apostoli hitben, életben, s ennek szolgálatában sértetlenül őrzi,
2.) az apostoli utódlást.

Az apostoli küldetés mellett ugyanezt látjuk Péter különleges küldetését tekintve is már az Újszövetségi Szentírásban. Hans Urs von Balthasar tömören így foglalta ezt össze: „Az első elem nyilvánvaló pontosan a kezdettől: Az Újszövetség Péterre vonatkozó szövegeinek nyilvánvalósága. Nem is csak Máté szövege (16, 13–19), bármilyen jelentős legyen is az, hanem Péter tekintélyes apoteózisa a szeretet evangéliumának végén (Jn 21), apoteózis, amit ez az Evangélium egyébként előkészít az első fejezetétől, mikor megmutatja Simonnak, mint Sziklának kiválasztását (Jn 1,42), amit folytat a közepén, az Eucharisztia megígérése után, mikor leírja a Krisztus tanítványának nagy hitvallását. (Jn 6,68)

Nem kevésbé érdekes Máté híres szövege mellett Lukácsé sem, ahol Péter megkapja azt a feladatot, hogy megerősítse testvéreit. (Lk 22,32) De ide csatlakozik még számtalan helye az Evangéliumoknak, az Apostolok Cselekedeteinek és a leveleknek, amelyek az első apostol szerepét annyira kiemelik, hogy érthetetlen, hogy egy keresztény, aki magát az Ige alá helyezi – egyedül az Ige alá –, azt mindez nem lepi meg, nem kavarja föl.” (Hans Urs von Balthasar: Catholique Communio. Fayard, 1976, 99. lap) A római Egyház egészen korán hivatkozott az evangéliumi szövegekre, melyek Pétert privilegizálták, meg arra a tényre is, hogy Péter és Pál Krisztusért Rómában haltak meg, ereklyéik itt vannak, kegyelmük és tekintélyük is. Római Szent Kelemen pápa (95 körül) írta a korintusiaknak: „Örömet, igaz örvendezést ajándékoztok nekünk azzal, ha engedelmesek lesztek azok iránt, akikről a Szentlélek által írtunk most nektek.” (LXIII.2. In: Vanyó: Apostoli Atyák, Szent István Társulat, Bp., 1980, 144. lap) Szent Iréneusz lyoni püspök-vértanú pedig így írt (180 körül) a római egyházról: „…sajátos tekintélye miatt kell, hogy az egész Egyház egyetértésben legyen vele, vagyis minden hívő, akik a világban élnek, mert megőrizte az apostoli tradíciót.” (In: Abbé Pierre Descouvemont: Guide des difficultés de la foi catholique. Cerf, 1991, 215–216. l.)

Végül nézzük meg a „péteri szolgálat”, az „egyház péteri dimenziójának” jelentőségét ma. A pápai szolgálat mindenekelőtt az egység szolgálata a katolikus Egyházon belül. Hogy garantálja az egységet a hitben, a szentségekben – mindenekelőtt a Szent Eucharisztiában – és az egyházi szeretetben. Ma még világosabban látjuk, a diktatúrák korszakában, benne a „relativitás diktatúrájának” korában is, hogy milyen fontos, hogy „megerősítse testvéreit”. Hogy elöl járjon a szeretetben. S mi az Úr Jézus szavaiban bízva hittel valljuk: „a pokol kapui nem vesznek erőt rajta!” De nem katolikus keresztények is tisztelettel és reménységgel tekintenek a pápára. Csak két rövid idézet ehhez. Gėrard Siegwalt a strasbourgi egyetem lutheránus teológiai professzora írta: „A pápaság problémája vonatkozik mind az Egyház létére és jólétére (esse és bien esse). Ha ugyanis, az Egyház zsinati létmódja felelős akar lenni, elvezet szükségszerűen egy elöljárói szolgálat elismeréséhez a Zsinaton belül. Kollegialitás és elöljárói szerep (= prėsidence) egyik hívja a másikat: nincs felelős kollegialitás, csak ha létezik az egység megszemélyesített szolgálata, és így tehát egy elöljárói szolgálat a kollegialitáson belül, és nincs felelős elöljárói szolgálat csak az egyházi szolgálat kollegialitásában.” (G. Siegwalt: Dogmatique pour la catholicité évangélique. Systéme mystagogique de la foi chrétienne, II. La réalisation de la foi. Labor et Fides. Cerf, Genėve, Paris, 1991, 80. lap) A másik idézet Roger Schutztől, A taizéi közösség alapítójáról származik, aki ezt írta, mikor megfigyelőt küldött Rómába a Szentszék mellé: „Közösségünk nem állhat helyt a Róma püspökével való kommunió nélkül.”

Krisztusban Kedves Testvérek!

Mi, ma élő keresztények, hálásak lehetünk Istennek, hogy a XX. században szent pápákat adott nekünk, közöttük Szent II. János Pál pápát is, aki 20 éve ebben a székesegyházban imádkozott a Szűzanya vérrel könnyező kegyképe előtt és Apor Vilmos vértanú püspökünk sírjánál. Szentatyánk, Ferenc pápa minden alkalommal kéri a híveket, hogy imádkozzanak érte. Mi is kérjük a Szűzanyát és Boldog Apor Vilmos püspökünket, hogy velünk együtt imádkozzanak Szentatyánkért, az Egyházért és az egész világért. „Tartsd meg Isten, Szentatyánkat / Krisztusnak Helytartóját!”
Ámen..