Amoris laetitia – V. rész: A Jézusra fordított tekintet: a család hivatása

Amoris laetitia – V. rész: A Jézusra fordított tekintet: a család hivatása (3. fejezet)

Április 8-án a Szentszék Sajtótermében bemutatták Ferenc pápa Amoris laetitia (A szeretet öröme) kezdetű apostoli buzdítását, melynek ismertetésére Török Csaba teológust, az Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját kértük fel. Elemzését több részben, naponta adjuk közre.

A 2015-ös szinódus módszertanát követve a valóság feltérképezése után a pápai buzdítás felmutatja az egyház házasságra és családra vonatkozó tanításának főbb elemeit, támaszkodva a korábbi egyházi dokumentumokra, különösen is a többször idézett Familiaris consortio kezdetű buzdításra. Ez a harmadik fejezet azért is értékes, mert viszonylag röviden, de célratörően és világosan fogja össze, kapcsolja egybe a tanítás legfontosabb alkotórészeit.

Idézve az Evangelii gaudium kezdetű dokumentumot, Ferenc pápa megerősíti, hogy nincs semmi, ami az apostoli igehirdetésnél, a kérügmánál szilárdabb, mélyebb és biztosabb lenne, s ezért a teljes keresztény oktatásnak, így a családra vonatkozónak is, erre kell támaszkodnia (58; vö. EG 165). „A házasságra és családra vonatkozó tanításunknak szüntelenül ennek a szeretet- és gyöngédség-üzenetnek a fényéből kell ösztönzést merítenie, ennek a fényében kell átalakulnia”, hiszen csakis a szentháromságos szeretet tükrében érthetjük meg a család küldetését (59). „Ezért az élő Krisztust szeretném szemlélni, aki jelen van megannyi szeretettörténetben, és le szeretném hívni a Szentlélek tüzét a világ minden családjára” (uo.).

Miként a bibliai tanítást felmutató második fejezetben is láttuk, a házasság és a család folyamatosan jelen van Isten tervében és az üdvtörténetben. Sajnos azonban megjelenik a rossz, a bűn is, ezért szükség van arra, hogy az eredeti teremtői terveket Krisztus állítsa helyre és teljesítse be az emberek életében. „Az Ige megtestesülése egy emberi családba, Názáretben, megindítja újdonságával a világ történetét.” Ezért folyton szemlélnünk kell Jézus életét az emberi családban, Máriát és Józsefet, a tágabb családot, az embereket, akik találkoznak velük. „Ez karácsony misztériuma és Názáret titka, amelyet áthat a család illata! […] ez után szomjaznak a keresztény családok, hogy megújítsák reményüket és örömüket” (65).

Nem csoda, hogy az elmúlt évtizedekben a család szüntelenül jelen volt az egyházi dokumentumokban, gondoljunk csak a legfontosabbakra: Gaudium et spes, Humanae vitae, Gratissimam sane, vagy az emeritus pápa Deus caritas est kezdetű enciklikája, ahol ezt olvassuk: „A kizárólagos és végleges szereteten nyugvó házasság képe [ikonja] lesz annak a kapcsolatnak, mely Istent a népéhez fűzi, és fordítva: a mód, ahogyan Isten szeret, az emberi szeretet mércéje lesz” (Deus caritas est, 11). Ezen a látásmódon alapul a házasság szentségének helyes szemlélete, hisz ez „nem társadalmi konvenció, üres rítus, puszta külsődleges jel vagy kötelezettség. A szentség a házastársak megszentelődésére és üdvösségére szóló ajándék […]. A házasság hivatás, amennyiben választ ad az egyedi meghívásra, hogy a házastársi szeretetet a Krisztus és egyháza közötti szeretet tökéletlen jeleként éljék meg” (72). Ennek a szentségi jelnek természetesen része az élet átadására való nyitottság és a gyermekek hitben való nevelése, hisz „a család az élet szentélye” (83).

Ahol ember van, ott persze – mint a fenti idézetből is látjuk – megjelenik a tökéletlenség. Az életállapotok sem tökéletesek, azonban ez nem jelentheti azt, hogy mindent, ami nem tökéletes, sommásan elvessünk. A buzdítás szerint a zsinati Ad gentes dokumentumban található útmutatást – más kultúrákban is jelen vannak az isteni Ige magvai – a családra, a házasságra is lehet alkalmazni. Vagyis megerősítést nyer a 2015-ös szinódus zárójelentése, amely – a Familiaris consortióra hivatkozva – kijelentette: „Általános elvként mindig emlékeznünk kell erre: »A pásztorok tudják, hogy az igazság iránti szeretet arra kötelezi őket, hogy helyesen különböztessék meg egymástól a konkrét helyzeteket«. A felelősség foka nem azonos minden esetben, és létezhetnek tényezők, amelyek korlátozzák a döntési képességet. Ezért miközben világosan ki kell mondani a tanítást, el kell kerülni az ítélkezéseket, melyek nem vetnek számot az eltérő helyzetek összetettségével. Oda kell figyelni arra a módra, ahogyan ezek az emberek életállapotuk okán élnek és szenvednek” (79).

Mindezen nehézségek ellenére sem feledhetjük: „A családokban megélt szeretet állandó erőforrás az egyház élete számára” (88).