Amoris laetitia – VIII. rész: Néhány lelkipásztori távlat (6. fejezet)

Április 8-án a Szentszék Sajtótermében bemutatták Ferenc pápa Amoris laetitia (A szeretet öröme) kezdetű apostoli buzdítását, melynek ismertetésére Török Csaba teológust, az Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját kértük fel. Elemzését több részben, naponta adjuk közre.

Az egyház hitében őrzi a házasságra és a családra vonatkozó isteni üzenet kincsét – ám ez nemcsak elvont tanítás, hanem szükségszerűen életre váltandó gyakorlat is. Éppen ezért meg kell vizsgálnunk, milyen módon járulhat hozzá a lelkipásztorkodás ahhoz, hogy erős, szilárd, hűséges és termékeny szereteten alapuló keresztény családok jöjjenek létre és álljanak fenn. Ennek kapcsán azonban a szinódusi folyamat megmutatta, hogy a helyi egyházaknak nagyon is eltérő kihívásokkal kell szembenézniük a maguk kulturális és társadalmi összefüggésrendszerében. „A különböző közösségeknek kell majd kidolgozniuk a mind gyakorlatiasabb és hatékonyabb javaslatokat, amelyek szem előtt tartják úgy az egyház tanítását, mint a helyi szükségleteket és kihívásokat. Nem szándékom, hogy ezen a helyen konkrét családpasztorációs modellt adjak. Csupán arra korlátozom magam, hogy egybegyűjtsem a legfőbb lelkipásztori kihívásokat” (199) – írja a pápa.

Az alapkijelentés, miként már mi is utaltunk rá, ez: a családok nem pusztán az evangelizáció tárgyai (célcsoportjai), hanem sajátos módon alanyai is. Ezt már csak azért is hangsúlyozni kell, mert „a felszentelt szolgálattevők gyakran nem kaptak kielégítő képzést ahhoz, hogy a családok aktuális, összetett nehézségeivel foglalkozzanak” (202). Ez – mint a szinódusi aulában elhangzott – azt az igényt eredményezi, hogy a papképzésnek ezen a téren alaposabbá kell válnia: „A papnövendékeknek átfogóbb interdiszciplináris, és nem csak doktrinális képzésben kell részesülniük (…). A képzés során biztosítani kell a személyes érettségben való fejlődést, hogy a leendő szolgálattevők eljussanak arra a pszichés egyensúlyra, amelyet feladatkörük megkövetel.” Ezért a szemináriumi időt a plébániákon töltött időszakokkal kell kombinálni, valamint biztosítani kell, hogy világiak és családok is részt kapjanak a papképzésben (203). Hasznosnak mutatkozhat az az élettapasztalat is, amelyre a keleti rítusú, házasságban élő papság tesz szert (202). Ugyanígy elengedhetetlen az értő szakemberek tudásának és tapasztalatának igénybevétele (204).

A másik fontos pont a házasságra való felkészítés, a jegyesek kísérésének kérdése. Ebben a plébániai közösségeknek, a már házasságban élőknek is aktív részt kell vállalniuk. Emellett szükséges lehet egy hosszabb távú felkészítés az ifjúság számára, amelyre ráépülhet a közvetlen szentségi felkészítés, a segítségnyújtás, hogy a szentség ünneplését hittel és tudatosan éljék át a jegyesek. Ez persze nemcsak párkapcsolati tréninget jelent, hanem imádságot, elmélkedést is a liturgikus szövegek és a szentírási szakaszok alapján – egyértelmű, hogy a házasságkötésre való felkészülés az evangelizáció kiemelt és sajátos terepe (216).

A szinódusok arra is rámutattak, hogy elengedhetetlen az ifjú házasok szerető és gondos kísérése közös életük első éveiben. Rá kell világítani, hogy az életszakaszok egymásra következésükben a szeretetteljes és nagylelkű önajándékozás fázisait is jelentik, újra és újra megerősítve az „igen”-t, a szövetséget. „A házasságok töréseihez vezető okok közül az egyik abban áll, hogy túl sok magas elvárásunk van a házasélettel kapcsolatban. Amikor felfedezzük a valóságot, amely korlátozottabb és problematikusabb, mint amiről álmodtunk, akkor a megoldás nem az, hogy gyorsan és felelőtlenül a válásra gondolunk, hanem az, hogy érési folyamatként tekintünk a házasságra” (221) – írja a pápa. Ebben segíthet a plébániai közösség, a hívő családok példája és támogatása.

Ennek jelentősége a válságok idején egészen nyilvánvaló. Az evangélium tanulsága a következő: „minden válságban ott rejlik egy jó hír, amelyet meg kell tudni hallani, kifinomítva a szív hallását” (232). A legszebb mindig ugyanaz: a személyes érlelődés a megőrzött, kölcsönös szeretetben. Ezt az utat nehezíti, hogy manapság „vannak emberek, akik megkésve, negyvenévesen jutnak el arra az érettségre, amelyet már serdülőkoruk végén el kellett volna érniük” (239). A személyes kísérésnek, a pásztori törődésnek ezért megértőnek, figyelmesnek és a legnehezebb helyzetekben is jelenvalónak kell lennie. A kulcs: érlelődés és növekedés.