Amoris laetitia – VII. rész: A termékennyé váló szeretet

Amoris laetitia – VII. rész: A termékennyé váló szeretet (5. fejezet)

Április 8-án a Szentszék Sajtótermében bemutatták Ferenc pápa Amoris laetitia (A szeretet öröme) kezdetű apostoli buzdítását, melynek ismertetésére Török Csaba teológust, az Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját kértük fel. Elemzését több részben, naponta adjuk közre.

A Teremtés könyve első lapjai óta tudjuk, hogy az ember megalkotása, férfiként és nőként való létbe hívása elválaszthatatlan az élet átadására vonatkozó isteni áldástól. Az ősi névmagyarázat szerint Éva azt jelenti: anya. Az első emberpár viszonya így lényegileg hordozza az istenképűségnek ezt az egészen sajátos szintjét: az életadó szeretet áldását és titkát. Nem egyszerűen fajunk biológiai túléléséről, genetikai állományunk átörökítéséről van itt szó. „A család nemcsak a nemzés helye, hanem az élet befogadásáé is: az életé, amely Isten ajándékaként érkezik. (…) Egy új gyermek ajándéka, akit Isten a papára és a mamára bíz, a befogadással kezdődik, a földi élet egész hossza alatti megőrzéssel folytatódik, végcélja pedig az örök élet öröme” (166). A pápai vízió pontosan itt válik kézzelfoghatóvá: hiba lenne a család termékeny szeretetét a biológiai nemzésre, a testi termékenységre korlátozni, mert így nem értenénk meg kellő mélységben, mit is jelent az új élet születésekor az ajándék és az áldás. „A népes családok örömöt jelentenek az egyház számára.” Nem a statisztikai adatok miatt, hanem azért, mert „bennünk a szeretet kifejezésre juttatja a nagylelkű termékenységet” (167). Ezen a ponton, a nagylelkűség gondolatát mintegy értelmezve, a dokumentum idézi még II. János Pálnak az 1994-ben kelt, az ENSZ népesedésügyi konferenciájához intézett levelét: „a felelős szülőség nem »korlátlan gyermeknemzés vagy a gyermekek felnevelésének jelentésével szembeni felelősségtudat hiánya«”, sokkal inkább az érintett házastársak tudatos, bölcs és szabad felelősségvállalása, úgy az egyház, mint a társadalom életében.

Ez az alaphang jelöli ki az egész fejezet útját: először az áldott állapot idején, a várakozásban megélt szeretet sajátosságairól szól Ferenc pápa. A téma kapcsán utal arra, mennyi mindent meg tud már jövendölni a tudomány – ám a leendő ember mélységeit egyedül Isten ismeri. Így buzdítja ezért az anyákat: „Viselj gondot örömödre, hogy semmi se ragadja el tőled az anyaság benső örömét. Ez a gyermek méltó az örömödre! Ne engedd, hogy a félelmek, aggodalmak, a többiek megjegyzései vagy a nehézségek kioltsák az afölötti boldogságot, hogy Isten eszköze vagy egy új élet világra hozásában!” (171). A megszületett gyermekekkel kapcsolatban pedig kibontakozik az apaság és az anyaság máshoz nem fogható öröme. A szöveg idézi a pápa 2015. január 7-i katekézisét: „Az anyák az legerősebb ellenszerek az önző individualizmus terjedésével szemben. (…) Ők tesznek tanúságot az élet szépségéről” (174). Az apák szerepét még hangsúlyosabbá teszi, hogy – sajnos – apa nélküli társadalmakban élünk. „Végül már mintha a férfi mivoltot kérdőjeleznék meg. (…) Az atyai jelenlét, még az apa tekintélye is” alá van aknázva (176). Pedig „Isten azért helyezi az apát a családba, férfiasságának értékes jellemvonásaival, hogy »közel legyen feleségéhez, osztozzon vele mindenben (…) és legyen közel a gyermekekhez növekedésükben (…). A közellét nem a minden fölötti kontrollt jelenti. A túlságosan kontrolláló apák megsemmisítik gyermekeiket«” (177). Az apa jelenléte elengedhetetlen, hogy a gyermek igazán gyermek lehessen (uo.).

A fejezet második harmada a kiterjesztett termékenységről szól – ezt a témát tovább kell mélyíteni. A lényeg abban áll, hogy a szeretet termékenysége miként jelenik meg a meddő párok, az örökbefogadás vonatkozásában, de ezeken túl is. Alapvető üzenete ez: a családok nem értelmezhetik magukat túlságosan elkülönítve (182). A családban megélt termékeny szeretetnek társadalmi kisugárzása van, tanúságot tesz, segít megmutatni, hogyan élhetjük meg teljes értékűen a nemcsak lelki, de testi szeretetet is.

Az utolsó harmad magának a családi életnek a fogalmát terjeszti ki: a gyermekség és a testvéri mivolt tapasztalata a hit számára is üzenetet hordoz. Megmutatja a kötelékek és szeretetviszonyok fontosságát a nemzedékek között, s az egyház látható határain túl. A nagycsalád, a felmenők és utódok, az oldalági rokonok, az após és anyós, a sógorok hozzátartozói közössége mind-mind a szeretet megélésének helyei, ahol olyan magatartást sajátítunk el, amely a tágas szív, a nagylelkű emberség szavaival írható le. Így a család végül sugározza a szeretetet, saját határain túl is.