Amoris laetitia – VI. rész: Szeretet a házasságban (4. fejezet)

Április 8-án a Szentszék Sajtótermében bemutatták Ferenc pápa Amoris laetitia (A szeretet öröme) kezdetű apostoli buzdítását, melynek ismertetésére Török Csaba teológust, az Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját kértük fel. Elemzését több részben, naponta adjuk közre.

Az Amoris laetitia kezdetű buzdítás, illetve a házasság és a család tematikája megköveteli, hogy kiemelten foglalkozzunk magával a szeretettel. „Ugyanis nem bátoríthatjuk a hűség és a kölcsönös önajándékozás útját, hogyha nem ösztönzünk a házastársi és családi szeretet növekedésére, megszilárdulására és elmélyítésére” (89). Ferenc pápa Szent Pál apostol szeretethimnuszát, egészen pontosan annak központi részét alapul véve (1Kor 13,4–7) nem egyszerűen bibliamagyarázatot, de valóban lelki egzegézist nyújt, amelyben mondhatni szóról szóra végigmegy a szövegen. Mindeközben igyekszik egyre mélyebbre hatolni a Szentírás szövegében, s közel hozni azt az emberi tapasztalat valóságához, a megélt érzelmekhez, a házastársak mindennapjaihoz, de akár még a szeretet és szerelem testi dimenzióihoz is. Az egész dokumentumnak ez a leghosszabb fejezete (89–164), ezért még csak vázlatos leírására sem szorítkozhatunk. Ez önálló „mű a műben”, amit érdemes külön is végigelmélkedni. Az alábbiakban néhány (számunkra fontos) szempontot szeretnénk tehát csak megvilágítani.

A szeretet megtestesültsége. Krisztus istenemberségét szemlélve képtelenek vagyunk annak kiegyensúlyozott megértésére, vagy istenségét, vagy emberségét hangsúlyozzuk túlságosan. A szeretettel is így van ez. Ha túl emberinek képzeljük el, akkor már fel sem tud emelkedni Istenig. Ha pedig túlságosan isteni elgondolással közelítjük meg, akkor emberi gyarlóságunk szinte elviselhetetlenné válik. Földhözragadtság és életidegenség a két túlzó pólus. A pápa figyelmeztet: „Nem szabad ráterhelni két véges személyre annak a kötelezettségnek a rettenetes súlyát, hogy tökéletes módon kell reprodukálniuk azt a tökéletes egységet, amely Krisztus és egyháza között áll fenn, mivel a házasság mint jel »egy dinamikus folyamatot« foglal magába, »amely fokozatosan halad előre, Isten ajándékainak folyamatos integrációjával” (122). Vagyis: egy túlzóan „isteni” házasságfelfogás teljesíthetetlen feladat elé állítaná a fiatalokat, és elfelejtetné, hogy az emberi életben nem így haladnak előre Isten ügyei, hanem az emberi természet töredékességének és ehhez alkalmazkodó dinamikájának a tiszteletben tartásával. Ez ugyanakkor nem jelentheti azt, hogy az emberi szeretet elveszíthetné az istenire való vonatkozását: „a házastársi szeretet természetében ott van a megnyílás a végérvényesre” (123). Vagyis emberi tökéletlenség és isteni tökéletesség egyfajta megtestesülési dinamikában egyesül a házasság szentségében.

Emberarcú szeretet. Ahogyan már a korábbi fejezetek, úgy ez is kifejezésre juttatja a szeretet evangéliumi üzenetének emberarcúságát. Krisztus megtestesülése azt is jelenti, hogy az isteni közel jött a mi mindennapi valóságunkhoz. A házasság sem eszmény, elvont mennyei ideál, hanem „örömök és fáradságok, feszültségek és megnyugvások, szenvedések és megszabadulások, kielégülések és keresések, kellemetlenségek és gyönyörűségek kombinációja” (126).

Érlelődő szeretet. Amennyiben a szeretet kulcsában olvassuk a házasság alapvető jellemzőit, az egységet és a felbonthatatlanságot, vagyis a radikális hűség igényét, akkor ráébredünk: az ember ezáltal tulajdonképpen arra nyer esélyt, hogy a szeretetet a maga legteljesebb valóságában, minden lehetséges vetületében élje át. „Az élet meghosszabbodása igazol valamit, ami nem volt általános a korábbi korokban: a bensőséges viszonynak és a kölcsönös egymáshoz tartozásnak meg kell őrződniük négy, öt vagy hat évtizedre, ez pedig magával hozza annak szükségességét, hogy újra és újra egymást válasszák a házasok” (163). Azért fontos ez, mert amikor a testi mivoltunk radikálisan változik, a szeretetünknek is alakulnia kell. „Nem ígérhetjük meg, hogy egész életünkön át ugyanazok lesznek az érzéseink. Ám bizonnyal lehet egy közös megbízható tervünk, el tudunk köteleződni egymás szeretésére, és tudunk egységben élni, amíg a halál el nem választ minket, és mindig tudunk gazdag bensőségességben élni” (163). Ez az érzelmi-testi-emberi átalakulás tulajdonképpen a szeretet érlelődése, a megérés a szeretet misztériumának végső beteljesülésére.