Évközi 7. hét szombat

Évközi 7. hét szombat

Az, hogy valaki keresztény, nem jelenti azt, hogy ne lehetnének életében hangulati-érzelmi hullámhegyek és -völgyek. A keresztény is lehet szomorú és lehet vidám, s mindkettőnek lehet jó és rossz hatása. A szomorúság vezethet bensőségesebb istenkapcsolatra, ellenben könnyen torkollhat önsajnálatba is, mely elkeseredéssé, csüggedéssé, világfájdalmas hangulattá terebélyesedve szélesre tárja a kaput a gonosz lélek előtt. A szomorkodás óráiban ezért az imádság lehet a szabadulás útja. Nem a gépies imaszövegmondás, hanem a személyes, bensőséges, Isten arcát kutató imádkozás, melyet nem hagyunk abba mindaddig, míg nyugalmat nem talál a lelkünk, amíg át nem érezzük, szívünkben nem tudatosítjuk, hogy gondviselő Atyánk most is velünk van, szelíden fölénk hajol, s szent Fia és a Szentlélek által, mint két karjával, átölel. Így imádkozni a szomorúság óráiban olyan, mint mécsest gyújtani a sötét éjszakában.

A jókedv is lehet csapda. A felszínes öröm kísértésbe vihet, az ártatlan örvendezés tartalmatlan és otromba duhajkodásba csaphat át, ahol megvadulnak az érzékek, elszabadulnak a szenvedélyek, s megromlik a tiszta és ártatlan szeretet. A zsoltáréneklés azért is kívánatos, mert mélységet tud adni az érzelmi örömnek, s a pillanatnyi jókedvet a szabadulás miatti tartós örvendezéssé alakítja.

Urunk, Jézus Krisztus, segíts, kérünk, kegyelmeddel, hogy soha fel ne hagyjunk az imádkozással, és akár szomorúság, akár öröm az osztályrészünk, szívünkben Hozzád forduljunk, s Rajtad keresztül az Atyához. Add, hogy akár Isten ujjongó dicséretét fejezi ki, akár az emberi szenvedés szakadékainak aljáról szólal meg imádságunk, minden lelkiállapoton és hangulaton túl személyes létezésünket egészen Isten szeretetének mélységébe merítsük, és így lelkünk igazi nyugalomra találjon.