Az Irgalmasság Szent Éve 221.

A törvénytudó racionális szempontból közelíti a kérdést. Isten azonban nem a rációra bízta, hanem a szívünkbe írta törvényét, ahogy az Olvasmányban találjuk: „Egészen közel van hozzád a törvény, a szádban és a szívedben.” A szív itt és általában a szentírásban nem az érzelmek központját, hanem az értelmes emberségünk legmélyét jelenti, az elmét, a mély meglátások és megsejtések forrását. A ráció fontos képesség ugyan, de elsiklik az emberi mélységek fölött. Arra való, hogy eligazodjunk vele az élet felszínén, segítségével helyesen rendezzük el mindennapi teendőinket. Isten az ő törvényét a szívünkbe írta, oda, ahol át tudjuk élni saját életünk mélységeit, és másokéit, ahol bízni tudunk és szeretetre vágyunk, ahol az ember végső dolgait illetően nem hagyatkozunk csupán a rációra, a mindennapokban használt értelmünkre, hanem a transzcendens, örökkévaló Istenbe kapaszkodunk.

Mindannak, aki – mint ez a törvénytudó a mai Evangéliumban – csak egyetemes szabályokat lát és különféle paragrafusokat, kicsúszik az élet a keze közül. Jézus éppen ezért példabeszéde által arra ösztönöz, hogy erről a felületes szintről leszálljunk szívünk mélyére, és belássuk, hogy abban a kiszolgáltatott, halálközeli helyzetben, amikor összeverve, félholtan, elhagyatva heverünk az út szélén, teljesen mindegy volna, hogy aki segítségünkre siet, szamaritánus‑e vagy zsidó, református vagy éppen ateista, mert ez esetben ő és csak ő lenne az én igazi felebarátom. Tehát akkor nekem is az a feladatom, hogy az utamba kerülő szerencsétlennel szemben ne a törvény paragrafusait idézzem, hanem segítségére sietve igaz felebarátjává legyek. A keresztény lét nem lehet csupán jól hangzó elmélet, szép szavakból összeszőtt rendszer, hanem csakis a lehető legkonkrétabb, leggyakorlatibb helyzetben talál magára, bontakozik ki, és valósul meg a maga teljességében.

De vajon meglátod‑e a szenvedőt? Az emberi szív mérhetetlen szenvedések lakhelye lehet, s te talán észre sem veszed, hogy a hozzád legközelebb állónak, házastársadnak, barátodnak, szerzetes testvérednek égő szenvedései közepette éppen a te részvétedre, mentő szavadra, biztató tekintetedre volna szüksége. Ne légy olyan, mint a példabeszédbeli pap vagy levita, aki mindenáron tiszta akart maradni, s ezért elmulasztotta a felebaráti szeretet legelemibb követelményét teljesíteni; ne mondogasd csupán: szeretlek, hanem legyen szemed és szíved testvéred nyomorúságának megpillantására és enyhítésére. Ez sokszor többet jelent, mint a templomban végzett áhítatos imádság.