A törvénytudó racionális szempontból közelíti a
kérdést. Isten azonban nem a rációra bízta, hanem a szívünkbe írta törvényét,
ahogy az Olvasmányban találjuk: „Egészen közel van hozzád a törvény, a szádban
és a szívedben.” A szív itt és általában a szentírásban nem az érzelmek
központját, hanem az értelmes emberségünk legmélyét jelenti, az elmét, a mély
meglátások és megsejtések forrását. A ráció fontos képesség ugyan, de elsiklik
az emberi mélységek fölött. Arra való, hogy eligazodjunk vele az élet
felszínén, segítségével helyesen rendezzük el mindennapi teendőinket. Isten az
ő törvényét a szívünkbe írta, oda, ahol át tudjuk élni saját életünk
mélységeit, és másokéit, ahol bízni tudunk és szeretetre vágyunk, ahol az ember
végső dolgait illetően nem hagyatkozunk csupán a rációra, a mindennapokban
használt értelmünkre, hanem a transzcendens, örökkévaló Istenbe kapaszkodunk.
Mindannak, aki – mint ez a törvénytudó a mai Evangéliumban –
csak egyetemes szabályokat lát és különféle paragrafusokat, kicsúszik az élet a
keze közül. Jézus éppen ezért példabeszéde által arra ösztönöz, hogy erről a
felületes szintről leszálljunk szívünk mélyére, és belássuk, hogy abban a
kiszolgáltatott, halálközeli helyzetben, amikor összeverve, félholtan,
elhagyatva heverünk az út szélén, teljesen mindegy volna, hogy aki
segítségünkre siet, szamaritánus‑e vagy zsidó, református vagy éppen ateista,
mert ez esetben ő és csak ő lenne az én igazi felebarátom. Tehát akkor nekem is
az a feladatom, hogy az utamba kerülő szerencsétlennel szemben ne a törvény
paragrafusait idézzem, hanem segítségére sietve igaz felebarátjává legyek. A
keresztény lét nem lehet csupán jól hangzó elmélet, szép szavakból összeszőtt
rendszer, hanem csakis a lehető legkonkrétabb, leggyakorlatibb helyzetben talál
magára, bontakozik ki, és valósul meg a maga teljességében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése