Évközi 14. hét szombat
A próféta nap mint nap láthatta a templomi
istentisztelet fönséges díszleteit és kellékeit: a magas trónt, az uszályt, a
függönyt, a tömjénfüstöt. A látomás azonban, amelyről most beszámol, lényegileg
egészen más természetű esemény. Ez a kegyelmi pillanat, amely a templomi
liturgia folyamán megérinti, az Ó- és Újszövetség egész népének hitét megjelöli
a világ végezetéig. És ez így van ma is: a liturgia Szentlelke időről időre
megsejteti, megérezteti az emberrel az isteni jelenlétet, de nem is annyira az
érzés a fontos, hanem az a valóságos jelenlét, amellyel minden szentmisén
közénk jön az Isten Fia az átváltoztatás szavainak elhangzásakor. Éppen e
pillanatok előtt hangzik fel a mi templomainkban is a háromszor szent ének,
amelyben a szeráfokkal s minden angyallal és szenttel együtt megvalljuk Isten
fönséges szentségét.
A legmegdöbbentőbb, szinte felfoghatatlan és emberileg
soha meg nem érthető csoda, hogy ez a világtól mindenestül különböző egészen
más és az egész univerzumot felülmúló Isten az ember felé fordul, szereti őt és
törődik vele. Szentségének teljességével hajlik le hozzá, s úgy elkötelezi
magát mellettünk, hogy még attól sem riad vissza, hogy vállalja a mi testi
létezésünket. Valóban, a háromszor szent Isten nem vehette föl sem az ásványok,
sem a növények, sem az állatok formáját, de még az angyali létet sem, hanem
csak emberré lehetett, ha a teremtés mélységeibe akart leszállni, mert az ember
valami olyanra képes, amire semmi más teremtmény az ég alatt: szeretetből meg
tud halni másokért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése