SZENT APOSTOLÓK OSZLÁSA

Apostolok oszlása, a Winkler-kódexben Tizönkét Apostol, liturgikus nevén: festem divisionis Apostolorum számontartott középkori ünnepnap, amelyet azonban a Tridentium a szakrális néphagyomány világába száműzött, a Kalendarium Romanum már nem említi. A Gyula-várbeli Capella Apostolorum (1445) nyilván e napon ünnepelte a búcsúját.^* Titulusa még egy kis Körmöcbánya-vidéki falu, Ókörmöcke (Stara Kremnička) templomának (1674), a közeli Urakvölgye (Vallis Dominerum, Herrengut) kápolnájának, napjainkban Szabadka-Kelebia új egyházának (ad SS. Apostolos 1936).

A naphoz fűződő göcseji időjárási regula szerint, ha főszél (északi szél) fúj, drágaság lesz, és tavaszra fölmegy a búza ára.^* Németpróna (Slovenské Pravno) régi hagyománya: kilenc zivatar támad e napon és utoljára belecsap a villám a búzakeresztekbe. A zivatarok ezután szétoszlanak és mindegyik a maga országába tér vissza. Többé nem is kerülnek össze és most már nincs is akkora erejük.^*

Padányi Bíró Márton az Evengelico-Apostolicae, avagy Evangyéliomi Kenyér-Morzsalékok és Apostoli Búza-kalászok előszavában írja, hogy a szent tanítványok szombaton szedték a kalászokat. A tizenkét kosár morzsalékot a Tizenkét Apostolok tisztességére Konstántzinápoly várossában Constantinus Magnus által épített templomban nagy tisztességgel bétették.

Az ünnep a XI. században bukkan föl. Valószínűleg Írországból és a skót bencésség közvetítésével terjed^* a latin szertartású Európa nagy részében. Nem válik általánossá, liturgikus jellegű kódexekben alig fordul elő.

A Tizenkét Apostol kőszobra jelenik meg a Mester társaságában Ják román kapudíszén.

Az ábrázolással gótikus művészetünkben már többször találkoztunk. Nem könnyű eldönteni, hogy a pünkösd ünnepét, vagy a tanítványok szétoszlásának napját akarják-e idézni, vagy csak egyszerűen a gloriosus Apostolorum chorus jelenik meg előttünk.

A bártfai Szent Egyed-templom freskója a XV. századból való.^*

Táblaképek: Esztergom (Keresztény Múzeum, 1470), Kisszeben (Sabinov, Keresztelő Szent János-főoltár: Krisztus és a Tizenkét Apostol, 1500), Liptószentmária (Liptovská Mara, Szépművészeti Múzeum, 1450), Liptószentmiklós (Liptovsky Mikuláš, 1520), Svábfalva (Švábocve, Kassai Múzeum, 1510), Szepesszombat (Spišska Sobota, 1480).^*

Szobrok: Bakabánya (Pukanec, Apostolok oltára, 1488), Garamszentbenedek (Hronsky Benadik, most Esztergom, Úr koporsaja, 1480), Korpona (Krupina, Mária-oltár, 1500), Lőcse (Szent Jakab-főoltár, 1508).^*

*

A középkori magyar egyház ezen a napon áldotta meg az új kenyeret, amellyel nyilvánvalóan archaikus hagyományt szentelt meg. Az áldást (benedictio novi panis in festo divisionis Apostolorum) a Telegdi Miklós-féle Agendarius (1583) még közli:

V. Adiutorium nostrum in nomine Domini.

R. Qui fecit caelum et terram.

V. Domine exaudi orationem meam.

R. Et clamor meus ad te veniat.

Oremus. Benedic Domine †: creaturam hanc novi panis, in alimentum hominum, sicut benedixisti quinque panes in deserto, ut gustantes ex eo, tam corporis, quam animae percipiant sanitatem. Per Christum Dominum nostrum Amen.

Et aspergatur aqua benedicta.^*

Nyilvánvalóan e hagyománykör sajátos helyi fejleménye, hogy Ercsi falu hívei a XVIII. században föltétlenül eucharisztikus megfontolásból húsvét utáni első csütörtöktől az aratás csütörtöki napjáig (usque ad diem Jovis in messe) minden csütörtököt ünnepként (festa fori) ültek meg. Papjuk diába igyekezett őket ettől eltéríteni. Amikor az első kévéket megkötötték, elvitték a templomba és nagymisén megáldatták, majd szentelmény gyanánt szétosztották.^* A hagyományt a falubeli Corpus Christi-társulat ápolhatta legbensőségesebben.

*

Az újkenyérnek e naphoz kötött hazai liturgiáját elsöpörte a Tridentinum, majd a jozefinizmus szele. A magyar néphagyomány azonban máig őrzi szakrális szándékát, jelentőségét, és az újkenyeret valamiképpen szentelménynek tekinti.

A szegedi katolikus tájon az újkenyér nagy tiszteletben részesül: minden családtag egyszerre eszik belőle, amíg csak el nem fogy. Ilyenkor külön kúdúscipó is sül. Voltak olyan családok, ahol az újkenyérből addig nem ettek, amíg a koldusoknak nem adtak cipót. Egyszerre esznek Halimbán, Kesztölcön is. Mezőkovácsházán is az újkenyérből a szegények kapnak először. Szentsimon palóc faluban, mielőtt az újkenyérből ennének, a család közösen el szokta mondani a Miatyánkot.

A kálvinista Ormánság is még világosan középkori hagyományt őriz. A közös úrvacsora vételét máig gyónás, a megáldott kenyeret pedig gyónókenyér néven emlegetik. Annak a búzának pedig gyónóbúza, másként zsöngebúza a neve, amelyet az asszonyok még nyomtatás vagy cséplés előtt deszkán kévéből kivertek, galambtisztára válogattak, majd talpig fehérben a magukszőtte fehér ruhával letakart tálon vitték papjukhoz. Az így összegyűlt búzából készült azután az egész évi gyónókenyér. „Az újkenyérből az első falatot – emlékezik^* Kiss Géza – az Úr Jézus drága halálának pecsétjét az Isten házában” kívánták magukhoz venni. Régi egyházi jegyzőkönyvek szerint amikor aratás után megsütötték az újkenyeret, a szlavóniai Haraszti reformátusai is az újból úrvacsorát vettek magukhoz. Hasonlóképpen újbor idején is.^*

Baranyában az új asszonynak aratásig nem volt szabad kenyeret megkezdeni, megszegni, nyilván azért is, mert még az új családban nem aratott.^* A magyaregregyi gazdasszony az új lisztből sütött első kenyeret elvitte az anyaegyházba, Kárászra és a papnak ajánlotta föl.

Szíhalom gazdasszonyai az új lisztből először a koldusoknak és olyan szegény családoknak sütöttek, amelyek bolti kenyeret ettek.

Szuhafő református gömöri faluban a legszegényebb családnak aratás után István király ünnepére nagy kenyeret sütöttek. A hozzávaló lisztet házról házra járva gyűjtötték össze. Ami megmaradt, szintén a megajándékozott család kapta. Panyola református családjaiban az új lisztből mindig a férjhezmenendő lány sütötte a kenyeret. Sára és Telkibánya hagyománya: a szomszédok vagy küldtek belőle, vagy meghívták egymást az új kenyér megízlelésére. A bihari molnárpogácsa szintén új lisztből sült, a molnárnak vitték ajándékba.^*

Békéssámsonban a papnak, orvosnak is sült új cipó.

Amikor a dusnoki katolikus „rác” gazdasszony először kovászolt az új lisztből, az egész család térdepelve imádkozott körülötte. Ilyenkor külön cipó, ciganski cipov sült a szegényeknek, kéregető cigányoknak is.

A mohácsi sokác hagyomány szerint az újkenyérből először a kutyának, macskának adnak. A közismert népi legenda szerint az emberek gonoszsága miatt a búzát, amely valamikor tövéig kalászos volt, az Úr ki akarta pusztítani. Péter azonban a kalász felső végét marokra fogta és így könyörgött: Uram, Teremtőm legalább a kutyák, macskák ne haljanak éhen! Így aztán az ember is jól járt mellettük.

A középkori gyakorlatnak sajátos maradványát őrizték még a múlt században is az erdélyi Homoródvidék unitárius magyarjai. Augusztus derekán az újsütetből vett úrvacsora után zsoltárokat énekelve, falunként fölsereglettek a közeli Homoródfürdőre, ahol megülték a zsengére nevezetű búcsúfélét: néhány napig ettek-ittak, mulattak, tüzet gyújtottak.^*

A kenyérnek szántás kezdetén többféle foganatos erőt, áldást tulajdonítanak. Így a jó termés reményében Göcsejben, a Csertamelléken első szántás alkalmával az ekekormányra kenyeret raktak, és egy darabig így szántottak.^* Krasznokvajda hagyománya^* szerint a gazda első tavaszi szántás előtt az udvaron fehér kendőre – eredetileg talán a karácsonyi, illetőleg húsvéti abroszra – kenyeret tett. Ekéjét a kenyér fölött vontatta ki az udvarból. Nem lehetetlen, hogy ez a kenyér még a középkori húsvéti aulógia, esetleg az Apostolok oszlásának ünnepére rendelt szentelmény emléke.

A népnek ezt a megilletődött újkenyér-hagyományát az első világháború utáni évtizedekben többen is megpróbálták a liturgia rendjébe iktatni, mintegy hivatalossá tenni. Így születtek meg a hatóságokkal és társadalommal karöltve az aratóünnepek, ecsédi palóc nevükön kenyeresbúcsúk,^* amelyek azonban már nem tudtak mélyebb gyökeret ereszteni; a liturgikus kenetű parasztélet és magatartás akkoriban már utolsó napjait élte.

Mindenesetre tiszteletet érdemlő, de már megkésett kezdeményezés volt Mahunka Imre horti plébánosé.^* Jellemző azonban rá, de arra a korra is, hogy sem a liturgiatörténeti előzményeket, sem a még élő szakrális néphagyományt nem ismeri, számba nem veszi.