Évközi 15. hét szombat
A fekvőhely az éjszakai nyugalom helye, de a betegségé
és a halálé is; a pihenés helye, de a lustaságé és a henyélésé is; a házasok boldog
egyesülésének helye, de a paráznaságé is. És mindezeken túl a legmélyebb
istenkeresés helye is: „Lelkem utánad vágyódik éjszaka, és bensőmben a lelkem
téged keres.”; „Isten, én Istenem, tehozzád ébredek virradatkor, rólad
emlékezem ágyamon, reggel is rólad gondolkodom.” Istennel kell ébredni, az első
tudatos gondolattal őt keresni, s az ő kedvéért fölkelni, mert az imádáshoz a
test fegyelmezettsége is hozzátartozik. Ébredésem oka ne az ébresztőóra
csörgése, és célja ne a napi munka, az éppen esedékes tennivaló legyen, hanem
egyedül Isten, akiben mindent, ami a nap folyamán vár rám, elfogadok, s
mindenkit, akivel találkozom, előre szeretetembe burkolok. Őrzőangyalom segít,
hiszen ő elsősorban ébredéseim: a gyökerek, az indulások és elalvásaim:
beteljesedésem, célba jutásom őre szeretne lenni.
Jézusnak a fekvőhelye is egyfajta tabernákulum: emberi
szívéből az éjszaka mélységeiben tör fel az Atya imádásának gyönyörűsége, s
ekkor csendben fölkel, és fölmegy a hegyre imádkozni. Az első keresztény
századokban általános volt, hogy a fiatal házasok az éjszaka közepén fölkeltek,
és együtt imádkoztak. Szerelmük kiolthatatlan és beszennyezhetetlen volt, mert
Isten imádásának minden szenvedélyt felülmúló tüzében izzott. Ma már a
szerzetesközösségek között is alig találni éjszaka is imádkozókat. Ha nem
vigyázunk, a bukott angyal, a gonosz és elkárhozott szellem veszi uralma alá
fekvőhelyünket. Az átlagfilmek milliárdos gazembereinek ágya egy állat vacka,
de még annál is tisztátalanabb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése