Ferenc pápa a hivatáspasztorációról: Hallgassuk meg a fiatalokat, és adjunk nekik feladatokat!

Ferenc pápa a hivatáspasztorációról: Hallgassuk meg a fiatalokat, és adjunk nekik feladatokat!

Ferenc pápa január 5-én, csütörtökön délelőtt fogadta a Vatikánban az olasz püspöki kar hivatáspasztorációs konferenciájának mintegy 800 résztvevőjét. Az összejövetel témája – „Kelj föl, menj, és ne félj” – kapcsolódik a 2018-ra meghirdetett püspöki szinódushoz.

A szentatya félretette előre megírt beszédét, és rögtönzött szavakkal fordult a résztvevőkhöz. Azzal kezdte, hogy amikor Nunzio Galantino érsek köszöntőbeszédében felidézte a találkozó mottóját: „Kelj fel…”, eszébe jutott, amikor Péternek mondta az angyal ezt a szót a börtönben: „Kelj fel!” (ApCsel 12,7). Péter nem értett semmit. Nem tudta, álmodik-e. „Vedd magadra a ruhádat, és kövess engem!” – szólt az Úr, és a kapu kinyílt, Péter az utcán találta magát. Elment egy keresztények lakta házba, ahol mindenki érte imádkozott. Kopogtatott a kapun, kijött a szolgáló, ránézett… és ahelyett, hogy ajtót nyitott volna, visszafordult. Bent nem hittek neki: „Nem, Péter börtönben van.” „Nem, ez csak Péter kísértete.” Péter pedig csak kopogtatott, kopogtatott… Ezt a „Kelj fel!” felszólítást megállította egy ember félelme, butasága. „Egyfajta komplexus ez, azoknak az embereknek a komplexusa, akik inkább bezárkóznak, mert félnek, nem érzik magukat biztonságban” – magyarázta Ferenc pápa.

Feltette a kérdést: „Vajon hány fiatal fiú és lány érzi a szívében ezt a »Kelj fel!«-t? És hányan – papok, szerzetesek, szerzetesnővérek – zárják be a kaput? Ők pedig végül frusztráltan mennek el. Hallották, hogy »Kelj fel!«, és kopogtattak a kapun… »Jó, jó, most éppen imádkozunk.« »Jó, de most nem lehet, imádkozunk«… Imádkozni kell, de nyitott kapu mellett kell imádkozni! Nyitott kapu mellett. Nincs szükség arra sem, hogy találkozókat szervezzünk, miközben nem győződtünk meg arról, hogy a kapuk nyitva állnak. A kapukat pedig az imádság, a jóakarat és a kockázat nyitja meg. Kockáztatni kell a fiatalokkal. Jézus azt mondta nekünk, hogy elsősorban akkor lesznek hivatások, ha imádkozunk… Az imádságban az Úr azt mondja többször is: »Kelj fel!« »Kelj fel, légy szabad, légy szabad! Kelj fel, azt akarom, hogy velem legyél. Kövess engem! Gyere velem, és meglátod majd, hol lakom. Kelj fel!« De ha a kapuk zárva vannak, senki nem tud bejönni az Úrhoz. És a kapuk kulcsai nálunk vannak. Nem csak Péternél, nem, nem. Mindenkinél.”

„Kidolgozhatom a legszebb lelkipásztori tervet, a legtökéletesebb szervezetet, az imádság kovásza nélkül azonban csak kovásztalan kenyér marad. Nem lesz ereje. Az első dolog imádkozni” – hangsúlyozta ismételten a pápa, és azt kérte, imádkozzanak a hivatásokért. Imádkozzanak érte mindennap és mindenképpen érezzék az imádságban, hogy kapcsolatban vannak egymással, mert nagy erő van abban, ha mindenki imádkozik.

A plébánosokról Ferenc pápa megállapította, hogy nagyon szép munkát végeznek, és általában jól is végzik, ám vannak sajnos olyan plébániák, ahol alig vannak jelen, csak néha tartanak fogadóórát, csak bizonyos időpontokban gyóntatnak. A titkárságon ülők pedig sokszor szigorúak, elijesztik az embereket. Pedig arra van szükség, hogy befogadjuk őket! – figyelmeztetett. Ahhoz, hogy hivatások szülessenek, szükség van a befogadásra.

Ferenc pápa arra buzdított, hogy be kell fogadni a fiatalokat. Ez egy kicsit nehéz: „A fiatalok fárasztóak, mert mindig van valami elképzelésük, mert zajosak, mert ezt vagy azt csinálják…” Jönnek a problémáikkal, elmondják mindig ugyanazt, fárasztóak. „Ha hivatásokat szeretnénk: nyitott kapuk kellenek, imádság kell, és oda kell szögeznünk magunkat a székhez, hogy meghallgassuk a fiatalokat. »De csak ábrándoznak…« Áldott legyen az Úr! A te feladatod, hogy leszállítsd őket a földre. Meghallgatni őket: a fül apostolsága. »Gyónni akarnak, de mindig ugyanazt gyónják meg!« »Te is voltál fiatal, elfelejtetted?« A türelem azt jelenti, meghallgatni őket, hogy otthon érezzék magukat, érezzék, hogy befogadták, szeretik őket. Nem egyszer gyerekcsínyeket követnek el: hála Istennek, hiszen nem öregek. Fontos időt »vesztegetni« a fiatalokra. Olykor untatnak, mert – amint mondtam – mindig ugyanazokkal a dolgokkal jönnek. De az idő értük van. Nem is annyira beszélni kell velük, mint inkább meghallgatni őket, és csak cseppenként mondani valamit, egy-egy szót, és aztán mehetnek útjukra. Olyan mag ez, amely aztán belülről dolgozik.”

A szentatya felhívta a hivatáspasztorációban dolgozók figyelmét egy fontos dologra: a fiatalok napjainkban mások, soha nincsenek nyugton. „A fiatalok ma mindig mozgásban vannak, mennek valahová. Ha a hivatásokon akarunk dolgozni, ebbe az irányba kell indítani a fiatalokat, és ezt úgy lehet megtenni, ha elkísérjük őket. Ez a járás apostolsága. De hogyan járjunk? Maratont fussunk? Nem! Ki kell találni olyan lelkipásztori tevékenységeket, amelyekbe be lehet vonni a fiatalokat, bevonni őket valamibe, ahol tehetnek valamit: szünidőben elmegyünk egy településre misszióba, segítünk valakit, aki szociálisan rászoruló, vagy minden héten elmegyünk a kórházba… vagy ennivalót viszünk a nagyvárosokban a hajléktalanoknak… van kinek. A fiataloknak erre van szükségük, és akkor érzik magukat egyháznak, ha ezt teszik. Azok a fiatalok is így érzik, akik nem gyónnak, vagy talán nem is áldoznak, de így az egyháznak érzik magukat. Aztán majd fognak gyónni, majd fognak áldozni: te csak irányítsd őket az útra, amelyen járjanak. És miközben járnak az úton, az Úr beszél hozzájuk, hívja őket. Jönnek az ötletek: ezt kellene tennünk…, én ezt szeretném…, és bevonódnak mások gondjaiba.

Úton lévő fiatalok lesznek, nem mozdulatlanok. A mozdulatlan fiatalok, akik teljes biztonságban élnek: nyugdíjas fiatalok. És milyen sokan vannak ma ilyenek! Fiatalok, akik számára minden biztosítva van: az élet nyugdíjasai. Tanulnak, lesz szakmájuk, de a szívük zárva van. Nyugdíjasok. Tehát menni kell velük, menni, járatni őket, segíteni, hogy menjenek. És az út során találkoznak kérdésekkel, olyan kérdésekkel, amelyekre nehéz válaszolni. Amikor elmegyek egy-egy országba, vagy Olaszországban valahová, más városokba, általában szervezünk a fiataloknak egy találkozót, vagy együtt ebédelek fiatalok egy csoportjával. Bevallom, a kérdések, amelyeket ilyenkor feltesznek, megrendítenek, mert nem tudja az ember, mit válaszoljon…, mert nyugtalanok (pozitív értelemben, keresésben vannak), és ez a nyugtalanság Isten ajándéka. Nem állíthatod meg a nyugtalanságot! Olykor butaságokat mondanak, de nyugtalanok, és ez számít. Ez a nyugtalanság kell ahhoz, hogy elindítsuk őket az úton.”

Ferenc pápa hozzátette, fontos, hogy legyenek javaslatainak arra, mit tehetnek a fiatalok, akik jobban értenek a gesztusokból, mint a szavakból. A szavak nyelvénél és a szív nyelvénél is jobban ismerik a tettek nyelvét: „Jót cselekednek, ha feladatot adsz nekik. És jól értenek: éles az ítélőképességük, egy kis rendet kell tennünk a fejükben, de idővel ez is megtörténik.”

Ferenc pápa végül arra hívta fel a figyelmet, hogy a fiatalok számára fontos a személyes tanúságtétel, jó papok, jó szerzetesnővérek tanúságtétele. Nem olyan embereket szeretnének látni, akik a saját biztonságukat keresik, akik bezárják a kapukat, elijesztenek másokat, unalmas dolgokról beszélnek, hanem igazi, nagy tanúságtételeket várnak.

A szentatya végül köszönetet mondott a hivatáspasztorációban dolgozók munkájáért, majd ezekkel a szavakkal búcsúzott tőlük: „Haladjunk előre! A világ nem itt nálunk ér véget, haladnunk kell előre.”