Nagy Szent Bazil
*Cézárea (Kappadókia), 330 körül +Cézárea, 379. január 1.
*Cézárea (Kappadókia), 330 körül +Cézárea, 379. január 1.
Cézárea,
Kappadókia tartomány fővárosa -- mai nevén Kayseri Törökországban -- a 4.
században jelentős és művelt város volt. Mint a többi nagyvárosnak, megvoltak a
maga színházai, fürdői és híres ünnepei. Filozófusaival és rétoraival jogosan
büszkélkedett, örök hírnevet azonban három keresztény tanító szerzett neki, a
három ,,nagy kappadókiai'': Vazul, Nisszai Gergely és Nazianzi Gergely. A
tartományban a3. század óta terjedt a kereszténység. A társadalom minden
szintjéről kerültek ki a megtérők. Vazul előkelő családból származott,
nagyszülei --a tartomány apostolának, Csodatévő Szent Gergelynek a tanítványai
-- a római császárok üldözéseinek idején kivették részüket a szenvedésből.
Vazul
tehát ízig-vérig keresztény családból származott. Négy fivére és öt nővére
volt, atyja hivatásos rétor volt. Egészsége már fiatalon meggyengült, májbaja
végigkísérte egész életén. A telek zordsága és a magára vállalt aszkétikus
életmód csak súlyosbította állapotát.
Családjának
vagyoni helyzete megengedte, hogy hosszú időn át csak tanulmányainak éljen. A
tanulást Cézáreában kezdte, majd Konstantinápolyban folytatta -- itt lépett
életre szóló barátságra Nazianzi Gergellyel -- és Athénben fejezte be. Athénben
költőkkel, filozófusokkal, történetírókkal és rétorokkal barátkozott.
Széleskörű tudást és szellemi műveltséget szerzett.
Jól
fölismerte, hogy a klasszikus irodalomban, az akkori művelődés fő anyagában
olyan csábító erő rejlik, amely veszélyeztetheti a hitet. Ezért később
unokaöccseinek szakszerű tanácsokat adott, hogyan válogassanak az antik írók
közül.
Tanulmányai
befejezése után Vazul hazatért Cézáreába. A közéletben ragyogó pályafutás
lehetősége állt előtte. Több várostól kapott ajánlatot rangos hivatalok
vállalására, ő azonban elutasította az ajánlatokat és megkeresztelkedett.
,,Mintha mély álomból ébredtem volna --írta akkor --, hogy meglássam az
evangélium igazságának csodálatos világosságát.''
A
fiatal kappadókiai nem sokkal azután, hogy a nyilvánosság előtt is a hitre
tért, szerzetessé lett. Úgy érezte, hogy amikor a szerzetesi életet vállalja,
eltölti az ősegyház erős hite, és ez nagyon megfelelt tökéletességet kereső
vágyainak.
Az
Írisz folyó partján volt birtoka, ide vonult vissza egy távoli völgy mélyére.
Örömmel fogadta hasonló felfogású társak csatlakozását, mert véleménye szerint
az istenszeretet akkor hiteles, ha közös élet és másokat átölelő testvéri
szeretet áll mögötte. Szerzetesi szabályokat fogalmazott. A fegyelem szigorú,
az engedelmesség feltétel nélküli volt. Az élet imádságban és munkában telt, de
úgy, hogy megmaradt az egyén belső és szellemi szabadsága. A sivatagi atyák
gyakorlatával szemben ez az életmód lényeges újítást hozott: bőséges teret
biztosított a szellemi munkának, elsősorban a Szentírás tanulmányozásának.
Vazul azonban nem sokáig élvezhette ezt a békés nyugalmat.
Konstantin
császár türelmi rendelete (313) után új szakasz kezdődött az Egyház
történetében. Az üldözések helyébe a hitbeli viszálykodások léptek, amelyek során
a császárok önkényesen beavatkoztak a hit ügyeibe.
Vazul
a tettek embere volt, és nem maradhatott tétlen, amikor az Egyház ekkora
veszélybe került. 360-ban püspöke kíséretéhez tartozott, amikor teológiai
megbeszélést tartottak Konstantinápolyban. Két évvel később Cézárea új
főpásztora rávette, hogy lépjen az Egyház szolgálatába. 364-ben pappá
szentelték. Vazul azonban nem termett beosztottságra. Vitába keveredett saját
püspökével is, az viszont volt annyira bölcs, hogy maga mellé vette
segédpüspöknek. Halála után pedig, 370-ben, nehéz választás után Vazul lett az
utódja.
Ettől
fogva főpásztor volt a szó legteljesebb értelmében. Ügyelt az egyházi
fegyelemre, keményen lesújtott minden visszaélésre, fölszámolta a botrányokat
és gondoskodott alkalmas püspökök választásáról. Nem elégedett meg azzal, hogy
hivatali tekintélyének súlyával intézze el az ügyeket, hanem arra törekedett,
hogy másokkal is megértesse, mi indította éppen az adott döntésre. Elegendő
emberi nagysággal és nagyvonalúsággal rendelkezett ahhoz, hogy tévedéseit
beismerje. Bármilyen nagy volt is azonban a lelkiereje, nagyon szenvedett, ha
fáradozásai nem jártak eredménnyel. Egy levelében, amelyet a római Egyháznak
küldött, nem tudta elfojtani panaszát, s így írt: ,,Némileg könnyítünk
szenvedéseink terhén, amikor tájékoztatunk titeket, szerető testvérek, arról a
sok balszerencséről, amelyek minket értek.''
A
cézáreai püspök hamarosan népszerű lett egyházmegyéjében. Örökölt vagyonát már
régen szétosztotta a szegények között. Előkelő családból származott, mégis
szószólója és atyja lett az ínségeseknek. Püspöki beszédeiben nyomatékosan
rámutatott a tulajdonjog határaira: a gazdagok csak kezelői vagyonuknak,
javaiknak csak kezelését bízta rájuk Isten. Az a kötelességük, hogy a szegények
szükségleteit ugyanúgy kielégítsék, mint a sajátjukat. Ha megteszik, a
felebaráti szeretetből testvériség lesz. Vazul így ostorozta a gazdagok
kapzsiságát: ,,A ruhák, amelyeket ládáitokban őriztek, elegendőek volnának egy
egész didergő nép felöltöztetéséhez.'' Kíméletlenül támadta az uzsorásokat:
,,Pénzt csikarsz ki a síróból, fojtogatod a ruhátlant és vered az éhezőt.''
Nem
elégedett meg azzal, hogy csak prédikáljon a szociális igazságosságról.
Tettekkel harcolt a nyomor ellen, és jótékonysági intézményeket hozott létre.
Népkonyhát állított fel, amely nyitva állt a nem keresztény polgárok előtt is.
Karitatív tevékenységére egy nagy szociális központ létesítésével tette fel a
koronát: segélyszervek, szálláshelyek, menedékek és otthonok, valamint
különféle kórházak találtak helyet benne. Az utókor Baszileiásznak,
Vazul-intézetnek nevezte el ezt az alapítványt.
Vazul
jó pásztor volt az anyagi ügyekben, de még nagyobb volt lelkivezetőnek és
teológusnak. A görög egyházatyák közül ő az első irodalmi értelemben vett
képzett szónok. A rétorika szabályait töviről- hegyire ismerte, és értette a
módját, hogy Athénban szerzett műveltségét sokoldalúan értékesítse.
Szentírásmagyarázó homíliái máig megőrizték időszerűségüket.
A
szellemi harcok kora volt ez, de a teológiai vitatkozásban Vazul nem magáért a
szellemi élvezetért vett részt. Jól ismerte tudásának korlátait. Legfőbb
törekvése az volt, hogy híveit az isteni titok imádására vezesse el. Ezt
tartotta minden hittudomány céljának. A parancsolatok megtartása fogékonyabbá
teszi az embert Isten iránt, mint azok tudóskodásai, ,,akik olyan dolgokon
törik a fejüket, amelyek meghaladják az emberi elmét''.
Korának
szellemi küzdelmei őt is belesodorták a teológiai harcokba, amelyek csak
élesebbek lettek attól, hogy a világi uralkodók beavatkoztak e vitákba. Vazul
teljes erejével síkra szállt az egyház egységéért és békéjéért. Jól látta
azokat a veszélyeket, amelyeket a császári kegy jelent az egyház számára.
Valens császár elől sem hátrált meg, s a császár végül is nem merte
száműzetésbe küldeni ezt a nagyszerű és igaz embert.
Vazul
csiszoltabb modorú volt, mint Alexandriai Atanáz, de jellemerősségben sem
maradt el mögötte. Amikor nem engedett a császárnak, nem azért tette, hogy a
saját akaratát érvényesítse, hanem hogy az igazságot szolgálja. Kappadókiában
diadalra segítette az igaz hitet. Közben mindig gondja volt az egész egyházra,
a testvériség szellemére, a tettekben megnyilvánuló és látható egységre.
Hűséggel és éles elmével védelmezte a hitet úgy, ahogy azt a niceai zsinat
(325) hitvallásba foglalta. Ugyanakkor nem zárkózott el azok elől, akik a
jövőnek dolgoztak és magától értetődően fölismerték azokat a történeti
változásokat, amelyeket visszafordítani nem lehet. Széles látóköre, amellyel a
dolgokat szemlélte, alkalmassá tette arra, hogy az egész kereszténység
tanácsadója és útmutatója legyen. Többszáz ránk maradt levele tanúskodik erről.
Amikor
szakadás osztotta meg az antiochiai egyházat, Rómához fordult döntésért. Utána
azonban nagyot csalódott Damasus pápában, és a következő kifakadással
jellemezte magatartását: ,,Ez az ember túlságosan el van telve önmagával.''
Vazul
még ötven éves sem volt, amikor 379-ben meghalt. Életerejét felőrölte a szigorú
aszkézis, a szüntelen megfeszített munka és a betegség. Fáradozásai azonban
megtermették méltó gyümölcsüket: két év múlva a konstantinápolyi zsinaton a
zsinati atyák azt a teológiát fogadták el, amelyet ő és Atanáz képviselt. Élete
folyamán mind a lelkisége, mind a stílusa egyre józanabb és egyszerűbb lett. A
külső sallangokat levetette, miközben arra törekedett, hogy szolgáljon és az
isteni tökéletességet kutassa.
Vazul felnőtt fejjel tért
Krisztushoz, és soha többé nem tekintett hátra. Szemét állandóan az Úrra
szegezte törhetetlen hűséggel, amelyet élete minden fordulatában megőrzött és
hősies fokra emelt. Rendelkezett olyan kezdeményező erővel és
felelősségtudattal, hogy azok révén a szerzetesből a gyakorlati életben
helytálló ember és lelkipásztor lehessen. A legfinomabb műveltségű és
legelőkelőbb lelkületű szerzetes-püspökök közé tartozik. A bizánci Egyház
halála napján, január elsején ünnepli Szent Vazult. Róma a 12. században
ugyanezt a napot vette át, de a 13. században áthelyezték június 14-re, amely
napon egy 9. századi martirológium szerint püspökké szentelték. Mivel erre
semmi történeti adat nincs, 1969-ben január másodikára tették ünnepét, egy
napra Nazianzi Szent Gergellyel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése