Az Eucharisztia
ünneplése 14.
Sztankó Attila liturgikus jegyzetét
olvashatják.
Ünnepi napot tartunk ugyanis, amelyen
felidézzük amaz első vacsora elrendelését.
Míg a szekvencia első öt versszaka az
Eucharisztia magasztalásáról szólt, addig a következő öt versszak a
megemlékezésre (memoriale) helyezi a hangsúlyt. Szent Tamás fontosnak tartja
hangsúlyozni, hogy az Oltáriszentség alapításáról szóló megemlékezés valóban
ünnepi cselekmény legyen. A szekvenciában megénekelt utolsó vacsora eseményét
a Mt 26,17–19.26–29 és a szinoptikusok leírásában olvashatjuk.
Amire Szent Tamás nagyobb hangsúlyt fektet ebben a versszakban, az nem más,
mint az utolsó vacsoráról történő megemlékezés módja: tágabb értelemben maga
az ünnep, közelebbről a szentmise, szoros értelemben
pedig az alapítás szavainak újbóli (ünnepi) felidézése az átváltoztatás
során (quotiescumque feceritis…).
A megemlékezés igazi tárgya: Jézus
Krisztus szenvedésének emlékezete (Lk 22,19b) azonban ugyanilyen
fontos.
A ST III
q73a5 részben a következőket fogalmazza meg: A mi Urunk megalapította
ezt a nagy szentséget, amikor együtt volt tanítványaival, és arról beszélt
nekik, hogy most megváltozik a hozzájuk intézett közlésének módja, amit a
világból való távozásnak mond. Míg látható módon társalgott tanítványaival,
addig szentségi színekben önmagát rájuk bízta (reliquit), hogy emlékezzenek
bekövetkező szenvedésének eseményére, húsvéti áldozatára (vö. Róm 3,25;
1Kor 5,7b). Ezzel az ószövetségi törvény által rendelt szertartásnak véget
vetve megalapította az új szentséget, amely valójában az igazi húsvét. Jézus a
húsvéti lakoma ünnepélyes pillanatát választotta, hogy az
Eucharisztia misztériumát mélyen az apostolok elméjébe, emlékezetébe és szívébe
rögzítse. E gondolat kifejtése során „az angyali doktornak” nevezett Szent
Tamás Szent Ágoston 118. levelére támaszkodik. Végül a célt is megadja:
mindazok, akik Krisztusban megkeresztelkedtünk, táplálkozzunk is szenvedése
ünnepi emlékezetének misztériumából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése