Ferenc pápa apostoli útja elé – A katolikus kisebbség helyzete Grúziában

Ferenc pápa szeptember 30-án Grúziába utazik, ahol a katolikusok nagy várakozással és reménnyel telve készülnek a látogatására.

Grúziában a lakosság túlnyomó többsége az ortodox felekezet tagja. A grúz ortodoxok egy része úgy éli meg felekezeti hovatartozását, hogy azt nemzeti hovatartozása részének tekinti és ez a meggyőződés sokszor arra vezet, hogy más felekezetek híveiben az értékrendjét fenyegető veszélyt lát. Így van ez annak ellenére, hogy a katolikusok jelenléte a régmúltba, az 1054-es egyházszakadás idejére nyúlik vissza – ahogyan a muszlimok, az örmények és a zsidók jelenléte is.

Filippo Aliani kapucinus szerzetes 2013-ban költözött a grúziai Akhatsikhébe több pappal és szerzetesnővérel együtt, hogy újra felépítsék a katolikus közösséget Samtskhe-Javakheti régióban. Ezen a Törökországgal határos területen nagyobb katolikus közösség él. A korábban a Szovjetunióhoz tartozó Grúziában egyre növekszik a feszültség az ortodox többség és a kisebbségek, köztük a katolikus kisebbség között. A grúz katolikusok reménykednek abban, hogy a Szentatya látogatása előrelépést jelent majd az ökumenikus párbeszéd terén.

A kapucinusokat 1854-ben űzték el az országból, 2013-ban visszatérhettek ugyan, de ez nem jelenti azt, hogy a lakosság 82 százalékát kitevő ortodoxok és az alig 1 százaléknyi katolikus hívő között idilli lenne a kapcsolat. Filippo atya az olasz Agensir hírügynökségnek elmondta, nagyon nehéz a katolikusok helyzete, eretnekeknek, szakadároknak tartják őket, és ez megnehezíti a párbeszédet. A katolikus egyházat a nyugattal, vagyis a liberális gondolatok terjedésével azonosítják.

Az egyik nagy probléma főként a fiatalokat érinti, mert a házassággal van kapcsolatban: mivel a katolikus közösség kicsi, nem ritka a vegyesházasság. „Ha ortodox templomban kötnek házasságot, ami az érintett családok nyomása miatt gyakran előfordul, akkor a katolikusokat újra megkeresztelik. Nem ismerik el a katolikus keresztség érvényességét, mintha egy másik vallás lenne” – magyarázta el a kapucinus testvér. Elmondta, hogy a fiatalok nem szívesen ugyan, de beleegyeznek. Az elszenvedett kényszer és az eltérő vallási hagyományok miatt azonban ezt követően sokan eltávolodnak mind a katolikus, mind az ortodox egyháztól. Sok katolikus szülő meg sem keresztelteti a gyermekét, hogy felnőttként szabadon választhassanak. Nem akarnak bonyodalmat okozni a gyermekeiknek, viszont ez is ahhoz vezet, hogy mivel nem tartoznak egy felekezet közösségéhez sem, eltávolodnak az egyháztól. Mindez egy olyan országban, ahol még érződik, hogy a kommunista évek alatt ellenségesen tekintettek azokra, akik gyakorolták hitüket.

Filippo atya elmondta, hogy sokan mondják magukat ortodoxnak vagy katolikusnak, de csak a családi hagyomány miatt. Vallásgyakorlatuk arra korlátozódik, hogy keresztet vetnek, ha elmennek egy templom előtt, vagy időnként meggyújtanak egy-egy gyertyát.

Nemcsak a katolikus közösség növekedése szempontjából tartja fontosnak az odafigyelést a jövő nemzedékekre, hanem azért is, hogy egy nyitottabb és toleránsabb társadalom épüljön fel Grúziában. „Sokat dolgozunk a plébániai élet fellendítésén, megünnepeljük a szentségeket, látogatjuk a betegeket és oratóriumot tartunk fenn. Olasz önkéntesek segítségével tavaly elkezdtünk nyári programokat szervezni és így kialakult egy fiatalokból álló csoport: katolikus, ortodox és örmény fiatalok járnak ide. Szeretnénk erősíteni az integrációt, a toleranciát, a kölcsönös megismerést és tiszteletet. És szeretnénk felkelteni a hit iránti vágyat azokban, akik nem gyakorolják a lelki életet.”

Sok grúz ember reménykedik abban, hogy Ferenc pápa látogatása elősegíti majd az ökumenikus párbeszédet. A kommunista üldöztetés nehéz évtizedei után – amikor a papok illegalitásban működtek, az asszonyok titokban gyűltek össze rózsafüzért imádkozni –, immár a szabadság légkörében a katolikus közösség tagjai azt kérik, tartsák tiszteletben felekezeti hovatartozásukat.

Filippo testvér így nyilatkozott: „Azt hiszem, hogy a misszió kell, hogy legyen az egyház paradigmája, bárhol legyen is, mert Jézus üzenete ezt jelenti: álljunk az emberek mellé, mozdítsuk elő az igazi testvériességet, amelyet a hétköznapokban élünk meg. Éreztessük, hogy Isten közel áll az emberhez. Azt hiszem, az evangelizáció igazi, mélyen megélt útja a szeretet, mert ez fedi fel Isten atyai arcát.”

Az Irgalmasság Szent Éve 290.

János megbízatása

„Amint megpillantottam, mint egy halott a lába elé rogytam, de megérintett jobbjával, és megszólított: ’Ne félj! Én vagyok a első és az utolsó, és az élő. Meghaltam, s íme, mégis élek, örökké. Nálam vannak a halálnak és az alvilágnak a kulcsai. Írd le hát, amit láttál, a jelent, és ami ezután történik. A hét csillagnak, amit a jobbomon láttál, és a hét arany gyertyatartónak ez a titka: a hét csillag a hét egyház angyala, a hét gyertyatartó meg a hét egyház”(Jel 1,17-20)Az Emberfiához hasonló jelenség láttán az apostol földre rogyott, de amikor megérintette, a félelem helyett érintést érzett, és ez erőt öntött a szívébe: „Én vagyok az első és az utolsó, és az élő” A földi tapasztalat is rendkívüli benyomást tett Jánosra és társaira, amikor először találkoztak vele a Jordán partján. Keresztelő János bemutatta Őt, amint az égből leszáll föléje galamb képében a Szentlélek, (Jn 1,33-34) a mennyből pedig az Atya tanúsága zengett: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik” (Mt 3,17) Aztán az utolsó vacsora emlékei, majd a halálraítélt Messiás, a Golgotán a három órás sötétség, a  kereszthalál és a borzasztó lélek-sikoly: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet. E szavakkal kilehelte lelkét” (Lk 23,46) És most isteni pompában áll előtte: Meghaltam,  s íme, mégis élek, örökké. Nálam vannak a halálnak és az alvilágnak a kulcsai. Írd hát, amit láttál, a jelent, és ami ezután történik. A hét csillagnak, amit a jobbomban láttál, és a hét arany gyertyatartónak ez a titka: a hét csillag a hét egyház angyala, a hét gyertyatartó meg a hét egyház (Jel 1,17,20)Levél az efezusi egyháznak. „Az efezusi egyház angyalának ezt írd: Aki a hét csillagot jobbjában tartja, s aki a hét arany gyertyatartó közt jár, a következőket mondja: Tudok tetteidről, fáradozásaidról és kitartásodról. Tudom, hogy nem tűröd a gonoszokat: próbára tetted, akik apostolnak mondják magukat, noha nem azok, és hazugnak találtad őket. Hűséges is vagy, szenvedtél a nevemért, és nem fáradtál bele. De van egy kifogásom ellened, az, hogy kezdeti szeretetedtől eltértél. Gondold meg, honnan süllyedtél ide! Térj meg, és térj vissza korábbi cselekedeteidhez! Mert elmegyek, és elmozdítom helyéről gyertyatartódat, ha nem tartasz bűnbánatot. Azt viszont, hogy gyűlölöd a nikolaiták tetteit, javadra lehet írni – én is gyűlölöm őket. Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek az egyházaknak: A győztesnek az élet fájáról adok enni, amely az Isten paradicsomában van”. (Jel 2,1-7)Az efezusi egyház igen fontos közösség volt, Kis-Ázsia legnagyobb városa. Kelet és Nyugat között kapunak számított. A keresztények hamar felkeresték. A két nagy hittérítő, Pál és Apolló is váltotta egymást. Pál Jézus apostolaként, Apolló pedig Keresztelő Szent János követőjeként járta Kisázsia városait. Pál örült annak, hogy a városba érkezve már jelentkeztek nála megkeresztelt hívek. Csak lassan derült ki, hogy ezek semmit sem tudtak Jézus Krisztusról. Pál elámult: Milyen keresztények ők? Akkor tisztázódott, hogy egy Apolló nevű hittérítő prédikált nekik remek szónoki készséggel. Pál felismerte a tévedés gyökerét. Apolló hívő zsidó volt, aki a zsidó Írások alapján nagyon várta a Messiást. Amikor érintkezésbe került Keresztelő Szent János híveivel, azt gondolta, hogy ő a Messiás. Hallotta, hogy Keresztelő János kereszteli azokat, akik hisznek a Messiás eljöttében. Elmondták neki, hogy János beleáll a Jordán vízébe, vízzel kereszteli (meglocsolja) őket, akik a fél évvel később jelentkező valóságos Messiástól megkapják a keresztség szentségét. Pál elmagyarázta az efezusiaknak a teljes igazságot.

Évközi 24. hét szombat

Évközi 24. hét szombat

A mai Szentleckében az Apostol az új, a feltámadott élet csíráját maghoz hasonlítja, az Evangéliumban pedig Jézus Isten igéjét nevezi magnak. S ez a kettő voltaképpen egy és ugyanaz. Jézus Krisztus példabeszédei nem csupán érzékletes, képi megfogalmazásai a szellemi valóságnak, tanítása – mivel ő teremtő Isten – nem pusztán az értelemhez szóló igazság, hanem életcsíra: részesedés Isten szentháromságos életéből. Ezért tanításának befogadása sem fogalomalkotás, hanem fogantatás (talán ezért van, hogy a – romlatlan – női lélek sokszor fogékonyabb rá, mint a túlságosan is a racionalitásra hagyatkozó férfié). Az isteni Magvető, Jézus Krisztus szívünkbe, azaz személyiségünk legmélyébe veti az örök élet csíráját, hogy az – ha tanítását jó földként befogadjuk – szárba szökkenjen, kivirágozzék és az utolsó napon meghozza a romolhatatlan, isteni életet bőséges termését.

Az ige hirdetésének és befogadásának órája ezért az örök élet fogantatásának és születésének ideje. Nagyon sokszor, minden áldott nap gondolni kell erre, és szüntelenül hirdetni az Egyházban. Ez kell hogy legyen az újraevangelizáció legfontosabb üzenete, mert eddig sok keresztény nem is hallotta, vagy ha hallotta, nem figyelt rá, vagy nem tud mit kezdeni vele.

Urunk Jézus, köszönjük Neked a mindennapi szentírásolvasás és elmélkedés óráját, melyben tudatosul bennünk, hogy elvettetett szívünkbe az örök élet magja, s így már átmentünk az örök halálból az örök életbe. Add, kérünk, kegyelmesen, hogy úgy hallgassuk és fogadjuk szívünkbe igédet, úgy járuljunk szentáldozáshoz, s úgy éljünk egész nap, hogy ez az élet egyre növekedjék és bontakozzék bennünk.

Szeráfi atyánk, aki testedben és lelkedben annyira azonosultál Krisztus Urunkkal, hogy méltónak találtattál testeden az ő szentséges sebhelyeit viselni, könyörögj érettünk, hogy mi is mind jobban befogadjuk az Urat földi életünk idején, hogy ő is befogadhasson megdicsőült életébe, mely szentjeinek osztályrésze a mennyben.

 

THÉBAI SZENT DOROTHEOSZ

Szent Dorotheosz 

pusztalakó

Thébából származott. 50 éven keresztül az Alexandria melletti pusztában lakott. Ott kitűnt munkaszeretetével, virrasztásaival és önmaga iránti szigorúságával. Palladiosz elenopoliszi püspök, egykori tanítványa mondta el életéről az őt jellemző dolgokat. Nappal a tenger partján követ gyűjtött, hogy abból cellát építsen. Éjjel pálmalevelekből kosarakat font, alatta ajkaival és szívében imádkozott. A kosarak eladásából szerezte meg egyszer táplálékát. Az V. sz. táján fejezte be életét.

Az irgalmasság votív miséjét mutatta be Erdő Péter bíboros a KATTÁRS első napján

Szeptember 16-án, pénteken este hat órakor Erdő Péter bíboros az irgalmasság votív miséjét mutatta be a Katolikus Társadalmi Napok (Kattárs) keretében a budapest-belvárosi Nagyboldogasszony-főplébánia-templomban.

Votív misével, azaz a napi offíciumtól eltérő, különleges célra bemutatott szentmisével ünnepeltek a budapest-belvárosi Nagyboldogasszony-főplébánia-templomban a Kattárs első napján.

„A 2016-os Kattárs kapcsolódik az irgalmasság szentévéhez, és Jézust mint a katolikus egyház szociális munkájának forrását állítja középpontba. Az irgalmasság témáját erősítve a rendezvény másik kiemelt célja a jubileumi Szent Márton-év megünneplése, ami elsősorban kulturális előadásokon, kiállításokon és konferenciákon keresztül valósul meg. Továbbá az egyház szociális intézményeinek bemutatásán túl fontos szerepet kapnak az egyéni életutak, a tanúságtételek és a személyes beszélgetések, ahol az irgalmasság cselekedetei kézzelfoghatóvá és emberivé válnak” – olvasható a kétnapos programsorozat honlapján.

A péntek esti votív szentmise éppen ezért az irgalmasságot állította a középpontba az olvasmányon és az evangéliumon keresztül is, amely az irgalmas szamaritánus történetét elevenítte fel. A Paul Inwood zenéjére Eugenio Costa által írt, az irgalmasság szentévének hivatalos himnusza után Osztie Zoltán, a Nagyboldogasszony-főplébánia-templom plébánosa köszöntötte a jelenlévőket és Erdő Péter bíborost, aki azért ajánlotta fel a szentmisét, hogy hétköznapjainkat a hit fényében tudjuk élni.

Erdő Péter szentbeszédét teljes terjedelmében közöljük.

Krisztusban kedves testvérek!

Az irgalmas szamaritánus történetében, konkrét elbeszélésbe sűrítve találjuk meg a krisztusi szeretet-parancsnak – ha tetszik, az Újszövetség törvényének – a lényegét.

Jézus ezt a történetet egy kérdésre válaszolva mondja el. A kérdés pedig egy hívő emberé, egy művelt írástudóé, aki elméletben tudja, mit kell tenni ahhoz, hogy az ember Isten akarata szerint éljen. Meg kell tartani a parancsokat, szeretni Istent és szeretni a felebarátunkat. Biztos is a dolgában ez a törvénytudó, hiszen ki ismerné részletesebben az Isten parancsait, mint ő, aki a Szentírást olyan gondosan tanulmányozza.

Az Isten iránti odaadó szeretet kötelessége tehát világos. Hanem a másikkal, a felebarát szeretetével azért vannak problémái. Mintha Jézus éppen a felebarát szeretetére vonatkozó elképzeléseket akarná helyreigazítani ezzel az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéddel. Mert hát ki is volt a felebarát a régi törvénytudók szemében? Elsősorban az – mondhatjuk úgy is, kizárólag az  –, aki a néphez, a választott nép vallási közösségéhez tartozott. Ma is az érdemszerző jócselekedeteknek, a „micváknak” a körében kiemelkedő kötelesség az Isten népe közösségéhez tartozó társaknak a segítése.

De Jézus ezen a ponton akar lényegesen továbbmenni. Azt mutatja be, hogy hogyan kellene az embernek – minden embernek – az embertársához viszonyulnia.

És látjuk az úton menni a papot, aki talán szívesen segítene, aki talán sajnálja is a megvert embert, de mégsem segít. Ugyanezt látjuk a levita esetében, akinek a dolga volna, profi módon, hogy az Isten ügyében, a vallás ügyében példát adjon, rendet tartson, de ő sem segít.

És aztán jön a szamaritánus, aki megvetett, aki talán már azért sem szívesen segít, mert Jeruzsálem felé megyünk, az úton esetleg ez a megvert ember lehet egy jeruzsálemi zarándok, lehet, hogy a szamaritánus ezért idegenkedne is tőle, hiszen tudjuk, máskor előfordult, hogy a szamaritánusok nem akarták befogadni azokat a zsidókat, akik az ő területükön keresztül éppen vallási okból Jeruzsálem felé mentek. És mégis, ez az az ember, aki segít rajta. És nem kérdezi, hogy miért fekszik ott megverten és kifosztottan a másik. Nem kezd el okoskodni, nem kezd el okokat keresni, s magyarázni, hanem azt látja, hogy az az ember rászorul, és közvetlenül segít rajta.

Ez a jézusi példabeszédnek az egyik hangsúlya. Lehet, hogy a többiek megmagyarázták maguknak tiszta lelkiismerettel, hogy bár sajnálják a szerencsétlenül jártat, most nekik sürgős a dolguk, most nincs pénz náluk, úgysem tudnák megoldani a baját, mert ők nem orvosok, és így tovább. Lehet, hogy megmagyarázták maguknak, miért nem kötelesek ők erkölcsileg ennek a konkrét embernek most éppen segíteni. A szamaritánus nem magyaráz semmit, hanem segít. Ez az első, ami bennünket is szíven kell, hogy találjon, mert mi is találkozunk mindennap a nyomorúságos helyzetben lévő másik emberrel. És valahogyan mi is legtöbbször magyarázatot találunk rá, hogy éppen nekünk, éppen most, éppen ennek a konkrét másik embernek miért is nem kell segíteni. És ekkor mondja nekünk Jézus, hogy a szamaritánus példáját kövessétek, ne kérdezősködjetek, hanem ha látjátok a szükséget és módotok van rá, azonnal segítsetek.

Felebarát, vagy embertárs? Jézus példabeszéde kitágítja a horizontot, megmutatja, hogy minden ember felé szeretettel kell fordulni. De ez nem jelenti azt, hogy a közelállók, a hitben testvéreink, vagy a ránk bízottak iránt ne lennének különleges kötelességeink. Az ószövetségi parancs a hittestvérek segítésére érvényes a keresztények körében is. Maga Jézus mondja: „Aki egy pohár friss vizet ad is inni egynek a legkisebbek közül, mert az én tanítványom, nem marad el jutalma” (Mt 10,42). A tanítványoknak pedig külön hangsúllyal mondja: „Aki titeket befogad, engem fogad be” (Mt 10,40). Szent Pál pedig beleállítja a keresztény testvéreink iránti különleges felelősség témáját az emberek iránti szeretet nagyobb összefüggésébe. Ezt írja: „Amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben!” (Gal 6,10).

A második, amit a mai történet olyan szívhez szólóan tanít, hogy a szamaritánus nemcsak egy ember, akiről példát kell vennünk, nemcsak egy kitalált személy, hanem magának Jézus Krisztusnak a képe. Mert túlmegy azon, amit elvárhatnánk, túlmegy azon, amit a segítőkész ember tesz, mert befizeti a szerencsétlenül jártat még a fogadóba is, még adósságba is veri magát: „Majd visszajövök és meghozom, ha több lesz a költség” – mondja. Ez a fajta szeretet, ez már Jézusnak a szeretete, a totális szeretet, a Mennyei Atya szeretetének a közvetítése. Ezt látta benne a régi egyház is. Az irgalmas szamaritánusban magának a mindent odaadó Jézusnak a képét fedezte fel. És azt is, hogy Jézus sem kérdezte, kikért hal meg. A bűnösökért halt meg. Ezt mondja nekünk újra és újra az Újszövetség: „Az igaz emberért is alig hal meg valaki, legfeljebb a jótevőjéért vállalja valaki a halált” (Róm 5,7). De Jézus nem ezt tette, ő a bűnösökért halt meg. Ő nem okoskodott és nem kérdezett, az Atya szeretetét akarta továbbárasztani az emberek felé.

Ez az, ami a számunkra gyakorlati példa kell, hogy legyen! Tehát nem elég nekünk a szeretetről elmélkedni – elmélkedni tudtak róla Jézus kortársai is –, a vallási életnek a professzionistái, azok elmélkedni és tanítani mindig tudnak, de itt a hétköznapi életnek a gyakorlatáról van szó, és ezt fogja Jézus számon kérni tőlünk. Nem azt, hogy milyen szépeket gondoltunk az embertársi szeretetről, hanem hogy ténylegesen mit tettünk mi magunk, amikor módunk volt rá.

Jézusnak ez a szeretete küldetés is a számunkra. És ez lehet talán a mai evangélium utolsó üzenete. Ahogyan az Atya küldte Jézust a világba, azért hogy üdvözüljön általa a világ, ahogyan Jézus az életét adta az emberiség üdvösségéért, úgy küldi az egyházat, úgy küld benne mindannyiunkat, hogy mindent tegyünk meg embertársainkért, különösen keresztény testvéreinkért, hogy mi is közvetítsük feléjük azt az isteni szeretetet, amely Jézus által nekünk már kijutott.

Ehhez kérjük az éleslátást és az erőt a mai szentmisében!

Ámen.

* * *

A szentmise Erdő Péter bíborosi áldásával ért véget, amelyen Sapszon Ferenc Liszt-díjas karnagy vezetésével a Cantate Vegyeskar énekelt az Eucharist zenekarral közösen téve emlékezetessé az ünnepi szertartást.

A szentmise után Kovács László, szintén Liszt-díjas, érdemes művész vezényletével az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bartók Béla Énekkara és Egyetemi Koncertzenekara adott hangversenyt, amelyen elhangzott Kocsár Miklós és Józsa László Szent Márton püspök dicsérete című oratóriuma, valaint Mozart Vesperae solennes de confessore című műve. Közreműködött Mécs Károly Kossuth-díjas színművész, valamint Molnár Ágnes (szoprán), Gémes Katalin (alt), Xavier Rivadeneira (tenor) és Cser Krisztián (basszus).

Az este folyamán továbbá a Szociális Testvérek Társasága vezette a Március 15. téren tartott szentségimádást.

Bár a Kattárs nyugat-európai kezdeményezések, előzmények hatására indult 2013-ban útjára, de nem előzmény nélküli a hazai egyház- és társadalomtörténetben. Már az 1932-ben alapított magyarországi Actio Catholica programjában is szerepelt, hogy évről-évre nálunk is rendezzenek szociális hetet. Egy 1937-es győri rendezvényre is találni utalást. Ugyanakkor több forrás, köztük a Magyar Kurír is, beszámol az 1938. június 25. és július 1. közötti budapesti szociális hétről, amelyet a papság számára rendeztek. E szociális hét megnyitójában Glattfelder Gyula csanádi püspök buzdította a papságot a katolikus szociális mozgalmak (mint például a KALOT és a KALÁSZ) támogatására és figyelmeztetett a nyilas demagógia veszélyeire. A szociális hét résztvevői előadásokat hallgattak a mezőgazdasági és az ipari proletariátus helyzetéről, a magyar szociális intézményekről és törvényekről, az egyház szociális tanításáról, valamint a magyar hivatásrendi mozgalmakról. Meglátogattak szociális intézményeket és megtekintették a nemzetközi karitász kiállítást.

 

Az Irgalmasság Szent Éve 289.

„Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, amelyet azért adott neki az Isten, hogy szolgáinak megmutasson mindent, aminek csakhamar be kell következnie. Elküldte angyalát, így adta tudtára szolgájának, Jánosnak, aki tanúskodik Isten Igéjéről és Jézus Krisztus tanúságtételéről: mindenről, amit látott. Boldog, aki olvassa és aki hallgatja ezeket  prófétai szavakat, és meg is tartja, ami bennük meg van írva, mert az idő közel van” (Jel 1,1-3) Jézus mennybe menetele után az első három evangéliumot hamarosan megírták. Az elsőt Máté apostol, akit Jézus a jól jövedelmező vámhivatal irodájából szólította el, hogy legyen követője. Amikor követői közül kiválasztotta fő tanítványait, akiket apostoloknak=küldötteknek nevezett és akiket arra nevelt, hogy állandóan a környezetében éljenek, minden szavát és csodáját hallják, lássák, az utolsó vacsorán papokká szentelte őket. Végig kellett nézniük Jézus szenvedését, kereszthalálát. Ezeket látva Jézusba vetett hitüket teljesen elvesztették. Húsvét vasárnap kora reggel a körükbe tartozó, szintén csalódott asszonyok Jézus sírjától hozzájuk futottak. Előbb a sírt őrző angyalok jó hírével, majd a feltámadttal személyesen találkozva az üzenetével (Mt 28,8-10) Siettek megvigasztalni az apostolokat is, de ők asszonyfecsegésnek minősítve nem hittek nekik. Jézus húsvét vasárnap este személyesen is megjelent nekik. Az igazi öröm, a hitük visszaszerzése csak akkor nyugtatta meg őket, amikor megmutatta nekik a szegek helyét és a lándzsa nyomát. Akkor talán nem gondoltak rá, hogy az egész emberiség majd ezekre az érintésekre támaszkodva kezd hinni Mesterükben. Bölcseleti alaptörvény: Semmi sem válik igazsággá az értelemben, amíg előbb az öt érzékszervünk egyike meg nem alapozza. (apostolok fizikai seb érintése és szemük tapasztalata Jn 20,19-23; Lk 24,36—43) A keresztségünk és a többi szentség azért vehető fel érvényesen, mert az apostolok keze és szeme a mi hitünk alapja is.Az első evangélium szerzője, Máté apostol; a másodiké Márk Péter apostol tanítását rögzíti. Lukács a harmadik evangélium szerzője a görög származású pogány. Pál apostol a mestere, Palesztínába utazik tanulmány útra, a Szűzanyától és más tanúktól is tanul. Mindhárman Jézusnak az északi országrészben, Galileában  történt működését ismertetik és csak a kereszthalál és a feltámadás júdeai részlet. Ezért nevezi őket a Szentírástudomány synoptikusoknak (együttnézők) A negyedik evangélium János apostol műve. Főként Jézus júdeai működését ismerteti.
Levél az ázsiai egyházaknak. Címzés. János a hét ázsiai egyháznak. Kegyelem és békesség nektek attól, aki van, aki volt és aki eljő, meg a hét lélektől, aki trónja előtt áll, és Jézus Krisztustól, a hűséges tanútól, a halottak elsőszülöttétől és a föld királyainak fejedelmétől. Ő szeret miket, vérével megváltott bűneinktől, s Atyjának, az Istennek országává és papjaivá tett bennünket. Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké! Ámen. Íme, közeledik a felhőkben, látni fogja minden szem, még azoké is, akik átszúrták! A föld minden népe veri majd a mellét. Igen. Ámen. )”Én vagyok az alfa és az ómega, (a kezdet és a vég)”— mondja az Úr, az Isten, aki van, aki volt és aki eljő, a Mindenható” (Jel 4-8) „Ez a három vers bevezetőül szolgál az egész könyvhöz. A kinyilatkoztatást Jézus adja, és róla is szól. A könyvet a szerző istentiszteleti felolvasásra szánta, és boldog lehet mind a felolvasó, mind a hallgató, mert Isten terveibe pillantanak be. Az események egy része ugyanis a megvalósulás állapotában van, vagy meg fog történni, azért mondja az idő közel van. János a könyvet a kis-ázsiai római tartomány hét egyházának címezi.

Évközi 24. hét péntek

Évközi 24. hét péntek

Azok a pogányságból megtért keresztények, akik kételkedtek a feltámadásban, saját előzetes ismereteikből, a hellenista világképből és koruk pogány vallási hiedelmeiből próbálták megérteni Krisztust. Itt van a keresztény hit legnagyobb nehézsége és egyben végtelen könnyűsége: emberi ésszel lehetetlen kikövetkeztetni Krisztus misztériumát. Az ő megtestesülése és földi élete, bűneinkért felajánlott halála és feltámadása olyan soha nem volt esemény, amely minden emberi várakozást felülmúl, s amelyet ezért lehetetlen előző vallási képzetekbe, fogalmakba, tapasztalatokba befogni, és azokból megvilágítani.

Persze az újdonsült korintusi keresztények nem voltak materialisták: nem a halál utáni életben kételkedtek, sőt egészen biztos, hogy hittek a lelkek túlvilági életében. Inkább túlságosan is spiritualisták voltak, mert az anyagot, a földi testet méltatlannak tartották az örök életre. A megtestesülés és Jézusnak a feltámadásban örökkévalósult megdicsőült teste radikálisan más valóságot és üzenetet közvetít, mint a korabeli – és ma újra divatba jött – pogány vallási elképzelések, melyek közös vonása, hogy a megváltást a fizikai testtől való megszabadulással azonosítják, mert számukra a test elválaszthatatlan a bűntől és a szenvedéstől, márpedig ezeknek nincs helyük a túlvilági életben. Krisztus halála és feltámadása ezzel szemben arról ad kinyilatkoztatást, hogy az ember megváltása a bűnbocsánat, mely nem más, mint a Szentlélek kiárasztása által végbe vitt új teremtés, mely a hit és a keresztség által kezdődik meg bennünk, s ennek szerves folytatása, következménye a holtak feltámadása. Nem a testi halál osztja tehát ketté életünket egy földi, szenvedéssel teli, testben megélt és egy túlvilági, szenvedésektől mentes, test nélküli szakaszra, hanem a bűn halálából való feltámadás a választóvonal a régi, istentelen és kárhozatra szánt s az új, megszabadult, istengyermeki életünk között.

Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy mivel testben jöttél el közénk, mi pedig megváltásod révén testestül-lelkestül lettünk Isten gyermekei, azért a végső napon testünkre ugyanaz a dicsőség vár, mint a tiédre az Atya jobbján. Tápláld bennünk, kérünk, szentségeiddel a kegyelmi életet, a megdicsőült test örökkévalóságára nyíló életkapcsolatot Veled és Általad az Atyaistennel a Szentlélekben.