A családról a családnak az Evangélium tükrében
6.
Isten Noé irányítója, erősítője volt.
Isten kegyelmével vigyázott Noéra, hogy az Istentől elpártolt tömegek meg ne rontsák a gondolkodását. Az életet szerető Isten nem adott unokákat Noénak hosszú évtizedekig. Isten parancsolt Noénak: „Készíts magadnak bárkát cédrusfából – kamrákat készíts a bárkában -, és kend be szurokkal belülről, kívülről. Így készítsd el: háromszáz könyök legyen a bárka hossza, ötven könyök a szélessége, és harminc könyök a magassága. (Egy könyök mintegy ötven cm) Készíts ablakot a bárkára, s attól egy könyöknyire legyen a teteje; a bárka ajtaját pedig oldalt helyezd el; alsó, középső és felső fedélzetet készíts benne. Mert íme, én az özön vizeit hozom majd a földre, hogy megöljek minden testet, amelyben az élet lehelete van az ég alatt; minden, ami a földön van, elvész. Veled azonban szövetséget kötök: menj be majd a bárkába, te és veled a fiaid, a feleséged és fiaid feleségei. Vigyél be a bárkába minden állatból, minden testből kettőt-kettőt, hímet és nőstényt, hogy életben maradjanak veled. A madárból, faja szerint, a lábas- jószágból faja szerint, s a föld minden csúszómászójából, faja szerint. Mindenből kettő-kettő menjen majd be veled, hogy életben maradjon. Végy magaddal minden eledelből is, ami ennivaló, s hordd be magadhoz, hogy eleségül legyen neked és nekik. Meg is tette ezt Noé. Mindent megtett úgy, ahogy Isten megparancsolta neki”(14-22) Készült a bárka a szárazföld közepén, gúnykacaj közepette. Megkapta a nagy feladatot és annak végén az iszonyatos vízözön várta.
Az istenhívő kis és az istentagadó nagy család
Véget ért a százhúsz esztendős bárkaépítés. Noé Isten parancsa szerint kezdte összegyűjteni az állatokat, és elhelyezni a nekik készített szobában. Nincs benn a Szentírásban, de el tudom képzelni azt az irdatlan gúnykacajt, amivel végignézték az istentelenek Noét és családját, amint begyűjtötték az állatokat. „Minden tiszta állatból végy hetet-hetet, hímet és nőstényt, a nem tiszta állatokból pedig kettőt-kettőt, hímet és nőstényt, az ég madaraiból is hetet-hetet, hímet és nőstényt, hogy a magja megmaradjon az egész föld színén. Mert még hét nap és esőt hullatok a földre negyven napon és negyven éjen át, és eltörlök a föld színéről minden lényt, amelyet alkottam”. (Ter 7,2-4) Aztán elhangzott az utolsó parancs: „Menj be a bárkába te és egész házad népe, mert téged találtalak igaznak előttem ebben a nemzedékben” (1) Isten tehát kimondja az ítéletet: egy óriási földrészen, nem az egész földgömbön, nyolcan bizonyultak Isten szemében igaznak. Még süthetett a kék égen a nap, még diadalittasan gúnyolódhatott a hatalmas tömeg, még őrültnek nézhették a nyolctagú családot, akik megszállottként építették a szárazföld közepén a bárkát, és most beköltöztettek minden állatfajból egy hatalmas tömeget. Végül bevonult a lenézett kis család a bárkába és magára zárta az ajtót. Csak annyit tudtak, hogy negyven nap és negyven éjjel zuhog az eső. És utána? Mekkora lesz a víz a föld színén, mikor és hol kerül szárazra a hajó, és kit-mit találnak a víz nyomában? Isten kezében vagyunk, de általa védetten. Egyet bizonyosra vehetünk: A szívükben mélységesen sajnálták a nemzedéküket, mert a hívő emberek még gúnyolóikat is sajnálják, nem örülnek a gonoszok vesztének sem.
Beborul az ég
Hirtelen elcsendesül a bárka környéke. A hatszáz éves Noé, felesége, három fiúk és feleségeik csak annyit látnak a kicsi hajóablakokon át, hogy besötétedett, mintha leszállt volna az este. Óriási felhők tolongtak az égen, és ömleni kezdett az eső. Felhőszakadás. A gúnykacaj elnémul. Rohannak haza, gyorsan tető alá. A lezúduló víztömeg már az ablakpárkányig ér, betör a házba, elönt mindent. Meneküljünk a háztetőre. Oda is felér a kegyetlen áradat. Eltűnt a síkság, tenger hullámzott a helyén. A bárkát nem kellett vízre bocsátani, már a hátukon hordozzák a hullámok. Az istentagadók pedig sorra fulladnak bele az áradatba, háztetőről, fák tetejéről hullanak a vízbe. Isten ritkán büntet, mert végtelen szeretet, de az igazságos ítéletnek egyszer el kell jönnie. Utolsó gondolatuk ez lehetett: Miért nem hittünk Noénak? Miért gúnyoltuk ki? Isten türelmesen várta bűnbánatunkat százhúsz éven át „a vízözön pedig negyven napig áradt a földre. A vizek megszaporodtak, és fölemelték a bárkát a földről. Azután rettenetesen megáradtak és betöltöttek mindent a föld színén; a bárka pedig tovább-haladt a vizeken. Végül igen elhatalmasodtak a vizek a föld felett, és elborítottak minden magas hegyet az egész ég alatt: tizenöt könyökkel volt magasabb a víz, mint a hegyek, amelyeket elborított. Oda is veszett minden test, amely mozgott a földön, minden madár és barom, vad és minden csúszó-mászó, amely nyüzsgött a földön – és valamennyi ember. Minden meghalt, amiben a szárazföldön az élet lehelete volt. Csak Noé maradt meg, és azok, akik vele voltak a bárkában”(17-23) A hívő kis család. „Százötven napig tartották hatalmukban a vizek a földet” (24)
Isten Noé irányítója, erősítője volt.
Isten kegyelmével vigyázott Noéra, hogy az Istentől elpártolt tömegek meg ne rontsák a gondolkodását. Az életet szerető Isten nem adott unokákat Noénak hosszú évtizedekig. Isten parancsolt Noénak: „Készíts magadnak bárkát cédrusfából – kamrákat készíts a bárkában -, és kend be szurokkal belülről, kívülről. Így készítsd el: háromszáz könyök legyen a bárka hossza, ötven könyök a szélessége, és harminc könyök a magassága. (Egy könyök mintegy ötven cm) Készíts ablakot a bárkára, s attól egy könyöknyire legyen a teteje; a bárka ajtaját pedig oldalt helyezd el; alsó, középső és felső fedélzetet készíts benne. Mert íme, én az özön vizeit hozom majd a földre, hogy megöljek minden testet, amelyben az élet lehelete van az ég alatt; minden, ami a földön van, elvész. Veled azonban szövetséget kötök: menj be majd a bárkába, te és veled a fiaid, a feleséged és fiaid feleségei. Vigyél be a bárkába minden állatból, minden testből kettőt-kettőt, hímet és nőstényt, hogy életben maradjanak veled. A madárból, faja szerint, a lábas- jószágból faja szerint, s a föld minden csúszómászójából, faja szerint. Mindenből kettő-kettő menjen majd be veled, hogy életben maradjon. Végy magaddal minden eledelből is, ami ennivaló, s hordd be magadhoz, hogy eleségül legyen neked és nekik. Meg is tette ezt Noé. Mindent megtett úgy, ahogy Isten megparancsolta neki”(14-22) Készült a bárka a szárazföld közepén, gúnykacaj közepette. Megkapta a nagy feladatot és annak végén az iszonyatos vízözön várta.
Az istenhívő kis és az istentagadó nagy család
Véget ért a százhúsz esztendős bárkaépítés. Noé Isten parancsa szerint kezdte összegyűjteni az állatokat, és elhelyezni a nekik készített szobában. Nincs benn a Szentírásban, de el tudom képzelni azt az irdatlan gúnykacajt, amivel végignézték az istentelenek Noét és családját, amint begyűjtötték az állatokat. „Minden tiszta állatból végy hetet-hetet, hímet és nőstényt, a nem tiszta állatokból pedig kettőt-kettőt, hímet és nőstényt, az ég madaraiból is hetet-hetet, hímet és nőstényt, hogy a magja megmaradjon az egész föld színén. Mert még hét nap és esőt hullatok a földre negyven napon és negyven éjen át, és eltörlök a föld színéről minden lényt, amelyet alkottam”. (Ter 7,2-4) Aztán elhangzott az utolsó parancs: „Menj be a bárkába te és egész házad népe, mert téged találtalak igaznak előttem ebben a nemzedékben” (1) Isten tehát kimondja az ítéletet: egy óriási földrészen, nem az egész földgömbön, nyolcan bizonyultak Isten szemében igaznak. Még süthetett a kék égen a nap, még diadalittasan gúnyolódhatott a hatalmas tömeg, még őrültnek nézhették a nyolctagú családot, akik megszállottként építették a szárazföld közepén a bárkát, és most beköltöztettek minden állatfajból egy hatalmas tömeget. Végül bevonult a lenézett kis család a bárkába és magára zárta az ajtót. Csak annyit tudtak, hogy negyven nap és negyven éjjel zuhog az eső. És utána? Mekkora lesz a víz a föld színén, mikor és hol kerül szárazra a hajó, és kit-mit találnak a víz nyomában? Isten kezében vagyunk, de általa védetten. Egyet bizonyosra vehetünk: A szívükben mélységesen sajnálták a nemzedéküket, mert a hívő emberek még gúnyolóikat is sajnálják, nem örülnek a gonoszok vesztének sem.
Beborul az ég
Hirtelen elcsendesül a bárka környéke. A hatszáz éves Noé, felesége, három fiúk és feleségeik csak annyit látnak a kicsi hajóablakokon át, hogy besötétedett, mintha leszállt volna az este. Óriási felhők tolongtak az égen, és ömleni kezdett az eső. Felhőszakadás. A gúnykacaj elnémul. Rohannak haza, gyorsan tető alá. A lezúduló víztömeg már az ablakpárkányig ér, betör a házba, elönt mindent. Meneküljünk a háztetőre. Oda is felér a kegyetlen áradat. Eltűnt a síkság, tenger hullámzott a helyén. A bárkát nem kellett vízre bocsátani, már a hátukon hordozzák a hullámok. Az istentagadók pedig sorra fulladnak bele az áradatba, háztetőről, fák tetejéről hullanak a vízbe. Isten ritkán büntet, mert végtelen szeretet, de az igazságos ítéletnek egyszer el kell jönnie. Utolsó gondolatuk ez lehetett: Miért nem hittünk Noénak? Miért gúnyoltuk ki? Isten türelmesen várta bűnbánatunkat százhúsz éven át „a vízözön pedig negyven napig áradt a földre. A vizek megszaporodtak, és fölemelték a bárkát a földről. Azután rettenetesen megáradtak és betöltöttek mindent a föld színén; a bárka pedig tovább-haladt a vizeken. Végül igen elhatalmasodtak a vizek a föld felett, és elborítottak minden magas hegyet az egész ég alatt: tizenöt könyökkel volt magasabb a víz, mint a hegyek, amelyeket elborított. Oda is veszett minden test, amely mozgott a földön, minden madár és barom, vad és minden csúszó-mászó, amely nyüzsgött a földön – és valamennyi ember. Minden meghalt, amiben a szárazföldön az élet lehelete volt. Csak Noé maradt meg, és azok, akik vele voltak a bárkában”(17-23) A hívő kis család. „Százötven napig tartották hatalmukban a vizek a földet” (24)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése