Az Isten Báránya
A keresztény hagyomány, amely szerint Jézus Krisztus az igazi húsvéti bárány, a mi Urunk, Jézus Krisztus Egyházával egyidős. Amikor súlyos vérfertőzés történt Korintusban, Pál apostol ítéletet hirdetett fölötte a kovásztalan húsvéti kenyérrel példálózva: „Olyan paráznaság, amilyen még a pogányok közt sincs, hogy tudniillik valaki az apjának feleségével él. És ti még fel vagytok fuvalkodva, ahelyett, hogy inkább szomorkodnátok, és eltávolítanátok magatok közül azt, aki ezt a dolgot tette. Én ugyan test szerint távol, de lélek szerint jelen vagyok, már ítéletet mondtam, mint jelenlévő arról, aki így tett. A mi Urunk Jézus nevében fonódjék egybe a ti lelketek és az enyém, és ami Urunk Jézus hatalmával adjuk át az ilyet a sátánnak, testének vesztére, hogy a lélek üdvözüljön az Úr napján. Nem tudjátok, hogy egy kevés kovász az egész tésztát megkeleszti? El a régi kovásszal, hogy új tésztává legyetek, hisz valójában kovásztalanok vagytok! Mert húsvéti bárányunkat, Krisztust feláldozták. Üljünk tehát ünnepet, de ne a régi kovásszal, sem a rosszaság és a gonoszság kovászával, hanem az egyeneslelkűség és az igazság kovásztalanságával”. (1Kor 5,1-8) Pál apostol ezt a levelét az 55-57-es esztendőkben írhatta. Akkor is azzal a hagyományos meggyőződéssel ünnepelték keresztény őseink a húsvétot, ahogy Jézust a kovásztalanok első napja előtti napon adták halálra: „Jézust Kaifástól a helytartóságra vezették. Kora reggel volt. Ők nem mentek be a helytartóságra, hogy tisztátalanná ne váljanak, és megehessék a húsvéti bárányt”. (Jn 18,28). „A húsvét készületnapja volt akkor, körülbelül hat óra”. (Jn 19,14) a mi időszámításunk szerint ez déli tizenkét órát jelent. A törvény előírása szerint ebben az órában volt szokás a templomban föláldozni a húsvéti bárányvacsorára szánt állatokat. Jézus tehát ragaszkodott ezekhez az időpontokhoz, hogy kétség ne férjen Isten akaratának valóra válásához: az igaz Bárány betöltötte a zsidó előkészületet, befejezte a régi hagyományt, lezárta a bárányáldozatot, és Isten igazi Báránya került annak helyére. A húsvéti bárány leölése alkalmával gondosan vigyáztak arra, hogy Isten parancsa szerint csontot ne törjenek az áldozati bárányban. Ez is arra mutatott, hogy a keresztre feszített Jézus csontjait sem fogják megtörni. Ez a rendelkezés Róma alapítása előtt félezer évvel hangzott el. Csak Isten tudta, hogy majd a Messiás kivégzése idején az a jövendő nagyhatalom milyen módon végezteti ki a halálra ítélteket. Még kevésbé lehetett előre tudni, hogy Jézus csontjainak épen maradása nagyon is szokatlan eset volt. A keresztre feszítés után lassan haltak meg a büntetettek. Az őrök azért szokták szétroncsolni a lábcsontjaikat, mert az szörnyű fájdalmat okozott, siettette a halált. De utána le is vették őket a keresztről, mert elmenekülni nem tudtak. Amikor Jézus meghalt, a vele együtt felfeszített rablók nagyon is éltek. „A zsidók pedig, mivel készületnap volt, kérték Pilátust, hogy törjék meg lábszárcsontjaikat, és vegyék le őket, hogy a testek ne maradjanak ott a kereszten szombatra, mert az a szombat nagy nap volt. Odamentek tehát a katonák, és eltörték a lábszárát először az egyik vele keresztre feszítettnek, aztán a másiknak. Amikor azonban Jézushoz értek, mivel látták, hogy ő már meghalt, nem törték meg a lábszárát, hanem az egyik katona lándzsával megnyitotta oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki”. (Jn 19,31-34) Az evangélista érti az összefüggéseket, meg is írja okulásunkra: „Mert ezek azért történtek, hogy beteljesedjék az Írás: Csontját ne törjék össze. (Kiv 12,46; Zsolt 34,21) Egy másik Írás pedig azt mondja: Látni fogják azt, akit keresztülszúrtak”. (Zak 12,10; Jn 19,36-37) Méltán imádkozzuk értő és együtt érző szívvel húsvéti liturgiánkban: „a mi húsvéti Bárányunk feláldoztatott”. Igaz, nem messze a Golgotától százával áldozták fel Jézus szenvedésével egy időben az az évi bárányvacsora kis áldozatait, de az már nem a mi húsvétunkról szól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése