Sirák Fiának Könyve 47.

Az ószövetségi bölcsességi irodalom időrendben utolsó nagy képviselője írásának mai részletének a „Biztos igazságszolgáltatás” alcímet adta. 

 
Aki kétezer kétszáz évvel később él és újságot olvas valószínűleg fejét ingatja: a parlamentáris törvényalkotásunk óriási munkát végez, hogy az állandóan felmerülő új és újabb jogsértéseket orvosolni lehessen. Nem tudom, mit szól civil és hivatásos jogász ehhez az alcímhez? „Ne mondd: Elrejtőzöm, nem talál meg az Úr; fent a magasságban ki törődik velem? A nagy tömegben észre sem vesznek, mit számítok a nagy mindenségben? Látod, az ég és az egeknek az ege, a föld és az óceán reszket látogatásakor. A hegyek csúcsai s a föld alapjai megrendülnek, ha csak rájuk tekint. De nem igen gondol erre az ember; ugyan ki ügyel útjaira? Maga a vihar is láthatatlan marad, művei nagy része titokban megy végbe. „Az igaz tetteit ki nyilvánítja ki? És ki várja őket? Messze a szövetség” Csak az állít ilyesmit, akinek nincs esze, becsapott embernek van ilyen ötlete” (Sir 16,17-23) A vihart általában mindenki ismeri: elsötétül az ég, cikáznak a villámok, ordítani kezd a mennydörgés és a szél, elered az eső, esetleg összefagyott jégszemek csépelik a földet, állatot, növényzetet és embert egyaránt. Akit kint ér el a vihar a szabad mezőn, csak ennyit lát és érez. Pedig ha a közepében lenne, még súlyosabb károkat látna és szenvedne el. Amikor a derült ég elsötétedik, akkor a legszemtelenebb istentagadó is remeg. Amikor Mózes Isten parancsára visszament Egyiptomba, hogy Áronnal, a bátyjával ketten keressék fel a fáraót, a Hórebtől, Isten hegyétől visszahajtotta apósa békés juhnyáját a pusztába, és elindult Egyiptomba. Békés öröm töltötte el a zsidók szívét: Atyáink Istene négyszázharminc éves ottlétünk szenvedései véget érnek. A két küldött bement a fáraó palotájába és így szóltak: „Ezt üzeni Jahve, Izrael Istene: Engedd, hadd vonuljon ki népem, hogy a pusztában ünnepet rendezzen nekem. A fáraó így felelt: Kicsoda Jahve, hogy engedelmeskedjem neki és elengedjem Izraelt. Nem ismerem Jahvét és Izraelt sem engedem el” (Kiv 5,1-2) A népet új és erősebb munkákkal sújtotta a fáraó, erre azok is zúgolódni kezdtek Mózes ellen. Isten pedig az egész országot tíz súlyos csapással gyötörte meg. A fáraó jól élt, egyre konokabb lett, mindaddig, amíg a trón örököse szörnyethalt és a családok elsőszülöttei az egész birodalomban. A nagy mell összeszorult és engedett. Ám a düh megszállta, egész seregével vágtatott, és a Vörös tenger Sás-tenger nevű szarva mellett utolérte őket. A tengerben az Úr hatalmas erővel kétfelé szorította a vizet, és ezen átmenekítette népét a Sínai félszigetre. Hajnalra a másfél milliós zsidóság a félszigetre ért. A fáraónak még akkor sem döbbent rá, hogy a lekicsinyelt Jahve a világ teremtője és Ura. Az óriási folyosóba kergette hadseregét és ölni akart. Isten akkor parancsolta Mózesnek: Nyújtsd a botodat a folyosó fölé! Abban a pillanatban összetörtek a harci kocsik kerekei, a katonák a földre estek, a tenger vize percek alatt megfullasztott minden pogányt. A zsidó asszonyok Máriával, Mózes nővérével együtt, kezükben dobbal táncoltak a félsziget partján. Ezt énekelték: Magasztaljátok az Urat, mert dicsőség övezi, a lovat és a lovast a tengerbe vetette” (Kiv 12,29-15,21) Izrael néppé erősödött családja heteken keresztül figyelte Jahve óriási harcát Egyiptom ellen. Ez a harc a tengerparton teljes győzelemmel ért véget. Isten azonban tovább nevelte népét: Ünnepet rendelt el: három napi készülődés után felsorakoztatta Mózes a népet, amelyet akkor az összes nemzet közül sajátjának választott: „Láttátok, mit tettem az egyiptomiakkal, s hogy mintegy sasszárnyon hordoztalak benneteket, s ide hoztalak magamhoz. Ha tehát hallgattok szavamra és megtartjátok szövetségemet, akkor az összes népek között különleges tulajdonommá teszlek benneteket, hiszen az egész föld az enyém. Papi királyságom és szent népem lesztek” (Kiv 19,4-6) Jézus az egyetlen, igaz Bíró!  „Az Atya nem ítél el senkit, hanem egészen a Fiúra bízta az ítéletet, hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút is, ahogy az Atyát tiszteli”(Jn 5,22-23)