Az Irgalmasság Szent Éve 246.

A SZERETET ISTENE
elmélkedés első rész

Olvasóimnak feltűnhet, hogy írásomat saját sorsom bemutatásával kezdtem. Talán elég lett volna édesapám kedves énekét idéznem, melyet remek tenor hangján oly sokszor dúdolt munkája közben: „Isten, ki fent uralkodol a csillagok felett, és bölcsen végzed dolgaid a fellegek felett: hozzád emelkedik ma a föld szegény fia, és kérve kér, hogy figyelmezz buzgó imáira”Amikor öt testvérem után hatodiknak jelentkeztem, úgy vélem, magányos munkáiban többször eldúdolta ezt a mástól sohasem hallott hitvallást. Nem tapasztaltam az otthon töltött tizenöt év alatt, hogy teher lennék a családban. Talán kissé vigasztalta az Úr az ének második versszakában. Ennek a befejezés már apró koromban szíven ütött: „Csak az ember felejt el, akinek észt adál, s akit legjobban szeretvén képedre alkotál” Amikor édesapám és édesanyám döntését kértem, talán mindketten egyre gondoltak: hátha ez a nyurga kislegény a szeretet jövendő próbáit bírni fogja. Kis ministráns koromban kérdezte tőlem: „Kisfiam, tudod-e, hogy mit mond a miséző pap a szentmise végén, amikor visszamegy az evangélium oldalára és halkan egy hosszabb szöveget imádkozik latinul?” Fogalmam sem volt róla. Elmesélte, hogy Simicza Sebestyén atya, legénykori jó barátja elmondta neki a titokzatos szöveget: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett, ami lett. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogta fel” (Jn 1,1-5) Ez nyolcvanöt éve történhetett, de még most is látom csillogó szemét, és érzem szavai nyomán azt a kimondhatatlan örömöt, hogy barátja ezt elmondta neki. A hivatásomhoz adott beleegyezéskor erre talán már nem gondolt, de bizonyára boldog volt, hogy legkisebb fia egykor ott áll majd az oltárnál, és naponta elmondja a többi ékes latin szöveggel együtt a hatalmas titkot az Igéről. Édesapám ráérzett akkor a Szentháromság titkára. Talán ma sem fogjuk fel igazán ezt a nagy titkot. Elsős elemista koromban csak annyit tanulhattam meg a Kis Katekizmusból: „Ki az Isten? – Isten az egész világ Ura és a mi mennyei Atyánk.” Mivel az okosodó fiúk, lányok értelme többre vágyik, jó lenne ezt a gimnazista anyagot is megtanulni: „Az az Isten, aki a mindentudó és mindenható isteni lényeget (természetet, szubsztanciát, állagot) öröktől fogva önmaga erejéből birtokolja” A lényeg az, ami a dolgot azzá teszi, ami és minden mástól megkülönbözteti. A természet a lényeget jelenti, de akkor használjuk, ha a lényeg sajátságos működését jelöljük vele. Az állag vagy latinul substantia pedig akkor használatos, ha arra utalunk, hogy a lényeg önmagában is megáll és képes arra, hogy sok mindent fenntartson és működtessen, ami csak tartozék (a test bőrszíne, a haj) a dolgok lényege lehet növény vagy állat. Azt a valamit, ami élteti őket, jobb híján növényi léleknek (anima vegetativa) vagy állati léleknek (anima sensitiva) nevezzük. Az igazi lelket, az emberét és angyalét önálló szellemi önállóságnak hívjuk. A növény és az állat is önállóság, de igazán nem tudjuk megmondani, mi is az? A fa vagy a macska elpusztul, vége az egyediségének. Az emberi és az angyali lélek nem pusztul el. Az angyali és az emberi lélek értelmes substantia. Ennek a kettőnek olyan irányítója van, amit személynek nevezünk. Az istenséget, is mint értelmes és akaratos lényeget Személyek birtokolják.