Interjú Erdő Péter bíborossal az Ifjúsági Világtalálkozóról

Nem passzív és sodródó keresztények akarunk lenni, hanem olyanok, akik Isten és ember iránti szeretetből tenni akarnak a világért, a környezetükért, és tovább akarják adni Krisztus örömhírét – mondta az Ifjúsági Világtalálkozó alkalmából készült interjúban Erdő Péter a Vatikáni Rádióban.

– Bíboros Úr, lezárult a krakkói ifjúsági Világtalálkozó, milyen élményekkel tér haza?

– Először is nagy örömmel, mert igen sok fiatallal találkoztunk, több mint kétszáz országból, ami hihetetlen nagy dolog. Ezen kívül úgy láttam, hogy a fiatalok arcán általában öröm és derű volt, ami megint nagy ritkaság, de az is, hogy egy fiatalokból álló hatalmas tömeg ennyire harmonikus, ennyire békés és emelkedett legyen. Koncertek, sportesemények alkalmával látunk közvetítéseket tömegekről, de bizony ezek másképpen szoktak festeni. Az is nagyon nagy öröm volt, hogy a Szentatya megható és értékes beszédeket tartott, amelyeket sokszor még a püspökök is olyan mély beleérzéssel követtek, hogy elsírták magukat közben, ez vonatkozik különösen a szombati virrasztás pápai beszédére. De azt hiszem, hogy azt is fontos elmondani, hogy a szervezés, a rendezvények esztétikai kialakítása is nagyon felemelő volt.

– A nemzetközi program az irgalmasság jegyében zajlott. Mely gondolatokat emelné ki a pápa különböző beszédeiből?

– Az irgalmasság gondolata magához az Istenhez kapcsolja az embert. Az irgalmasság Isten tulajdonsága, ezért is emelte ki már az idei szentév mottójául is azt a Szentatya, amit egyébként az Újszövetségben találunk, hogy „Legyetek irgalmasok, amint a ti mennyei Atyátok irgalmas (Lk 6,36)” – Misericordes sicut Pater – olyan irgalmasok, mint az Atya”. Ez a gondolat többször előfordult, amelynek kihívás jellege is van, hiszen Isten „fölkelti napját jókra és gonoszokra”, ahogyan az evangéliumban olvassuk. Mi emberek azonban sebezhetőek vagyunk, éppen ezért ez rendkívüli figyelmet, Istenre való rendkívüli ráhangolódást igényel. Valahol annak az átélését is, hogy mi emberek is, ha az Isteni Gondviselésre bízzuk magunkat, az örök élet távlatában, sebezhetetlenek vagyunk, mi is legyőzhetetlenek vagyunk. Isten irgalmasságát követve részesedünk ebben a legyőzhetetlenségében, tehát ez egy igen mély misztérium, amit a mai fiatalokkal igenis érzékeltetni lehet, úgyhogy nagyszerű élmény volt.

Természetesen volt szó a legjobban rászorulókról, a betegekről, a szegényekről. Megható volt a pápa látogatása Macharski bíborosnál, aki akkor már kómában volt, kommunikálni nem lehetett vele, mégis megérintette, mégis kifejezte a szeretetét iránta. Azt hiszem, hogy ez is egy nagyon beszédes gesztusa volt a keresztény irgalmasságnak. Hasonlóképpen nagyon fontos volt, hogy fölhívta a figyelmet a különböző szükséget szenvedő csoportokra, a szegényekre, és arra a felelősségre, arra a küldetésre, ami ebből nekünk, keresztényeknek adódik. Nagyon szép volt Dziwisz bíboros úr bejelentése a záró szentmisén, aki az áldozás után mondta a pápának, hogy a krakkói egyházmegye egy ambulanciát ajándékoz a libanoni Karitásznak. Jelen volt a libanoni Karitász igazgatója, Paul Karam atya is, aki Magyarországon is járt. Karam atya gondoskodik az adomány eljuttatásáról, ami nem könnyű dolog a mai közlekedési és biztonsági viszonyok mellett.

– Sokszor elveszett generációként tekintenek a mai fiatalokra. A krakkói találkozó viszont rácáfol erre. Reménykedhetünk a keresztény nemzetek újjászületésében?

– Ha a nemzet szót használjuk, ennek is van jelentősége, hiszen a Biblia bővelkedik ilyen említésekben. Még az utolsó ítéletről szóló perikópa (Mt 25,31–46) is, amely az irgalmasság egyik legnagyobb összefoglalása – „éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok” – ebben a felfogásban. Úgy kezdődik a szakasz, hogy majd a bíró összehívja az összes nemzeteket, tehát nemcsak a választott népet, hanem az összes nemzeteket, minden embert. Ez alapján minden ember ítéletben részesül – jutalomban vagy büntetésben. Ez tehát azt jelenti, hogy Isten szemében az emberi közösségeknek, kultúráknak, nyelveknek megvan az értéke. Ki tudná ezt jobban megbecsülni, mint maga a Teremtő, aki olyan világot alkotott, amelyben ezek létrejöhettek? Tehát ez egy gazdagság, és nagyobb feladatunk van, mintsem elfelejteni a nemzeti értéket, vagy a nemzeti létet; ez a nagyobb feladat pedig az, hogy kiengesztelni egymással a népeket, megszerettetni egymás értékeit, és így járulni hozzá az emberiség közös kincséhez.

Azt hiszem, hogy ez leginkább a katekéziseken merült fel, hiszen tudjuk, hogy a pápai misék előtti napokban voltak nemzeti nyelvű csoportok, és ott folytak a katekézisek, ahol nagyon sok kérdést is feltettek a fiatalok. Számukra is biztosan volt alkalom arra, hogy életük és világuk fontos kérdéseit a hit jegyében átgondolják.

– Miben volt sajátosan kelet-közép-európai ez a találkozó?

– Lengyelország nagyon nagy szervezői teljesítményt nyújtott. Megmutatta, a gyakorlatban mindazt, amire a mai Lengyelország képes – a katonaság, a rendőrség, az infrastruktúra, az élelmiszerek, a rendezvények színvonala – mindez azt jelezte, hogy egy jelentős országról van szó, amely tudja kezelni az ilyen nagy kihívásokat is; ez pozitívum volt. Egy másik dolog a történelem emlékei és terhei: itt különösen a Szentatya auschwitzi látogatására térnék ki. Kétségtelenül hosszú időre megmarad az emberek emlékezetében és a kultúrának a részét alkotja, hogy ilyet pedig soha többet. Egyébként nagyon fontos és érdekes mozzanata volt a zárómisének, hogy az egyetemes könyörgések egyik invokációját héberül olvasta föl egy fiatal, így ez is mutatta, hogy milyen sajátos hely Lengyelország, és milyen sajátos történelemmel rendelkezik, és egyben mennyire nyitott és nemzetközi a világegyház fiatalsága.

– Hogyha egy mondatban vagy egy gondolatban kellene összefoglalni azt, hogy mivel térnek haza a krakkói találkozó résztvevői, mi lenne az?

– Először is lelkesedéssel, azzal az elszántsággal, hogy követjük a Szentatya útmutatását: nem passzív és sodródó keresztények akarunk lenni, hanem olyanok, akik szeretetből – Isten és ember iránti szeretetből – tenni akarnak a világnak, tenni akarnak a környezetükért, és tovább akarják adni Krisztus örömhírét. Tudjuk, hogy az Ifjúsági Világtalálkozó mindig egy misszióval, egy küldetéssel zárul, amikor az egyes kontinensek fiataljainak képviselői megkapják a missziós lángot. Ezt a lángot mindannyian megkaptuk a keresztelésünkkor, és ezért a lángért mind felelősek vagyunk. Ezt a fényt, ezt az életet kell továbbadnunk magunk között.

– Krakkó után visszatérünk Latin-Amerikába: a következő találkozó Panamában lesz. Miért erre a helyre esett a választás?

– Erre is pályázni kell az országoknak. A pályázati feltételeknek meg kell felelni, erre valamiféle garanciát kell nyújtani. A Szentatya maga dönti el végül, hogy melyik helyszínt választja. Az is biztos, hogy régiónként egyfajta forgórendszert szoktak kialakítani ilyen nagy események esetében, tehát nem lehet mindig Európában, vagy mindig Amerikában. Most úgy gondolták, hogy a harmadik világnak egy kényes pontja lenne az alkalmas hely. Valószínűleg voltak afrikai pályázók is, az azonban bizonyos, hogy afrikai országokban olyan rossz a közbiztonság és az egészségügyi helyzet, hogy egy ilyen óriási találkozót csak nagyon nagy kockázatokkal lehetne megtartani. Panama viszont, úgy tűnik, hogy ma van abban a helyzetben, hogy mindezt garantálni tudja. Egyébként lelkipásztorilag is nagy üzenet újra egész Amerika hívő közössége számára.

– A lengyel találkozó után a következő közép-európai nagy, nemzetközi jelentőségű egyházi program a budapesti Eucharisztikus Kongresszus lesz. Hogyan alakulnak az előkészületek?

– Az előkészületek most fognak igazán intenzív szakaszba érkezni. Szervezőcsapatunk nekünk sincs olyan nagy. Akik a magyar részvételt szervezték az Ifjúsági Világtalálkozón, ők adják a központi csoport kemény magját. Ők lesznek a legaktívabb és legrutinosabb szervezők. Azt hiszem, hogy ősztől kezdve további bizottságok megalakítása várható. Közben folyamodunk a pápai bizottsághoz, hogy a jelmondatot és így a témát jóváhagyja a Szentszék. Egyúttal biztatás is volt ez a krakkói találkozó, mert látszik, milyen szépen meg lehet ezt szervezni. Nagyon kitűnő modern zenei megoldásokkal, szentmisékkel találkoztunk. Annak a problémának a jó megoldásait láttuk, hogy hogyan lehet a találkozót megszervezni úgy, hogy a hazai nyelvet értők is kapjanak belőle, ők is megértsenek sok mindent, ami történik; és a nemzetközi közönség se unatkozzon azon, hogy csak a helyi nyelven hangzanak el akár a beszédek, akár az énekek. Ebben az egyensúly keresése is fontos feladat, ezen a téren sokat tanultunk az idén.