Az Irgalmasság Szent Éve 251.

Az éberség gondolata foglalkoztatott már a vasárnapi elmélkedésem során is. Ma, hogy konkrétan előkerül ez a felszólítás Jézus figyelmeztetésében, úgy, mint a mennyországba vezető intelem, hát folytassuk vasárnapi gondolatomat. Hátha Isten szándékával teremt számomra közösséget! Mert akarom Atyám, Te Mennyei Gondviselőm!

Mit vagyok képes tenni ma? Tettem fel a kérdést vasárnap, önmagamnak. Hogy Isten szándékára lehessek. Az „ahol a kincsetek, ott lesz a szívetek is” kijelentés alá rendelem magam! Azt a kijelentést mertem tenni akkor, hogy e kérdésre a válaszom egyedül azon múlik, hogy számomra mi az érték, vagyis, hogy nekem hol van az értékteremtés csúcsa, amire koncentrálni kész vagyok. Mára rá kell döbbennem arra, hogy számomra, életállapotom változásaiban a krízist mindig az okozza, és a krízissel járó csalódottságot, illetve depressziót - hangulatzavart, ha rá kell jönnöm arra, hogy értékítéletünk, még egy érdekközösségen belül is, mennyire eltérők és mennyire érthetetlenül eltérők. Azért jelent ez számomra csalódást, mert minden esetben a különbözőségünk, eltéréseink tulajdonképpen a magunk értékítéletére hatni próbálnak, azt összekuszálni igyekeznek, zavart keltenek, hatékonyságunkat lerontani képesek. Rákényszerítenek arra, engem legalább is, hogy újra feltegyem a magamnak a kérdést, mit vagyok képes, illetve, mit lehetek képes megtenni azért, hogy értsem Isten szándékát, elvárását, velem kapcsolatosan? Mitől függ az, hogy értem-e Istent, vagy félreértem? Attól, hogy mások hogyan viszonyulnak az én értésemhez? Sokkal nagyobb erővel érzem Isten szavát abban, ahogy mások viszonyulnak az én meggyőződésemhez, mint ahogy önmagamban vagyok képes felismerni Isten szándékát? Vajon, ez nem kishitűségem oka? És szándékosan nem keverem ebbe bele a gonosz, a sátán, az ördög fogalmát. Mert amikor mi keresztények erre a személyre hivatkozunk, akkor ezzel nem teszünk mást, mint a magunk felelősségét kihelyezzük egy tőlünk független személyre, vagyis elhárítjuk a magunk felelősségét, felmentjük magunkat a felelősség súlya alól! Túlontúl sokat vagyunk képesek mentegetődzni. Pedig, Jézus csodái során, sokkal többször halljuk azt, hogy megteszem neked azt, ami a hitedhez még kell, hogy meggyógyulhass, mint azt, hogy ördögöt űzött ki! Ezzel azt próbálom hangsúlyozni, hogy a hitünk sokkal nagyobb problémánk! Azaz: kishitűségünk az, ami teret enged az ördögnek, a gonosznak!

Éberség tehát az, hogy őrködök hitem fölött, amit Isten kegyelme teremt bennem, és melyet nekem kell táplálnom azzal, hogy folyamatosan keresem magamban Isten hangját, érintését, mely egész lényemen keresztül akar hathatós lenni, és csak azon túl használ külső közvetítőket a világból. Abból a világból, melyből a legkülönbözőbb tapasztalások próbálnak befolyásolni mindegyikünket, leginkább törekedve arra, hogy elnyomják Isten megszólítását. Tehát, elsősorban a belső hangokra kell figyelnem, leginkább kikapcsolva a kívülről érkező hangokat, azért, hogy Isten érintése válhasson számomra erővé, hatalommá, és szeretetté! Éberségemet, hitemmel párhuzamosan kell karbantartanom, nevelnem, növelnem, élettel megtölteni! Legyen Atyám nekem, a Te akaratod szerint! Ámen

A másik izgalmas kérdés, amit már érintettem is, bár még nem időztem el vele: mit tegyek azokkal a meggyőződéseimmel, melyek cselekvésre bíztatnak, mert Isten kegyelmét vélem felfedezni bennük, de a világ blokkolni igyekszik. Kioltani, mások érdekeinek érvényesülése ellenében? Az én Lelkem azt súgja: merjek félre állni, erőimet nem olyan csörtékben felőrölni, ahol veszteséget szenvedek, és másoknak sérülést okozok, így minden erővonalat lerontok, nem csak a magamét! Amiért más nem érti azt, amire nekem értésem lehet, azért nem kell értésemmel kárt okozni. Nem az a fontos, hogy az én igazságom teljesüljön, hanem Istené, Aki Szentlelkével abból tudja kihozni azt, ami szándéka, ami megvalósul. Ha én, csupán abban tudom Őt szolgálni, hogy visszafogom magam, nem keltek viszályt, akkor már megtettem azt, amire Neki szüksége van rajtam keresztül!

Nem is olyan régen, a nyári táborban pontosan Mustó Péter SJ atya beszélt arról, hogy a csendnek milyen nagy szerepe van Isten lelkiségében. A belső ima tapasztalatairól így beszél: „Az élet növekedése csendben, sötétben történik. Nem akkor, amikor mindent átlátsz. Nem akkor, amikor tudod, hova tartasz. Tanulj bizalommal várni, kivárni! Időre van szükséged ahhoz, hogy a lelked, az életed kibontakozhasson. Isten hat és működik benned, körülötted, még akkor is, ha nem érzed a jelenlétét. Ezt a ráhagyatkozást az imában gyakorlod.

A belső ima érdeklődő, figyelmes jelenlét, amely a bizalmat erősíti. Nem kímél meg attól, ami fáj. Új szemmel nézhetsz arra, ami van. Megbékélhetsz vele.” Megbékélni azzal, ami van, akkor is, ha fáj. A fájdalmat fel lehet ajánlani, át lehet konvertálni.

Ezzel együtt vallom azt is, hogy az Ember méltóságát nem önmagában és nem önmagától képes kimunkálni, hanem egyedül Istennel személyes Mester és tanítvány kapcsolatában! Ahol Krisztus a Mester, és az ember a tanítvány, aki kész az apostoli küldetés felvállalására is!

Ma, elmélkedésem végén P. Ned Brown szavaival imádkozom: „Ebben az imában előtted állok, Uram, hogy közelebb kerüljek hozzád, az örök élet és szeretet forrásához. Mélyítsd el bennem a hitet, Uram, míg tudatos tanítványod nem leszek! Bízom abban, hogy életem egyesül a tiéddel; erősítsd reményemet! Szeretlek azért, ahogyan életemre tekintesz és rólam gondoskodsz; adj nekem érett szeretetet, mely az alázatosságban gyökerezik!

Szelíd és alázatos szívű Jézus, alakítsd szívemet a Te szíved szerint!

Uram, köszönöm, hogy megtanítasz a másokért végzett egyházi szolgálat alázatos megélésére. Őrizz az alázatosságban és akaratod iránti engedelmességben, és segíts hűnek maradnom a hivatáshoz, amelyet rám bíztál! Hiszem, hogy kicsinységem a Te mindenható dicsőségeddel egyesült.” Ámen