Mi a szenvedés?
Jahve Szolgájának ószövetségi előképei.
Amit eddig tárgyaltunk a szenvedés ószövetségi helyeiről, bizonyosság arról, hogy az Ószövetség is eljut odáig, hogy felfedje: a szenvedés misztérium, szent titok, szent titokzatosság. A további tárgyalás rámutat, hogy vannak az ószövetségi Bibliában olyan helyek, történések, amelyek azt sugallják, hogy a szenvedésben felfedezhető a közbenjáró és megváltó érték. Amikor a zsidók Mózes vezetésével váratlanul megkapták a fáraó engedélyét a kivonulásra, és Isten a Vörös-tengerben száraz utat nyitott népének, ugyanabba a folyosóba betódult a fáraó is egész hadseregével. Az Isten hatalmával visszazúdított hullámtömegben vesztek el. A további vándorlás során az amalekiták serege megtámadta a zsidókat. Mózes megfelelő számú harcost és Józsuét rendelte ellenük. A másnapi harcban vitézül küzdött az első csatáját vívó sereg. Ez azonban nem volt elég a győzelemhez. Mózes felállva a szomszéd hegy alkalmas pontjára imával segítette harcoló népét. Ha felemelte kezét és buzgó imája ég felé szállt, győztes volt a harc. Ha elfáradt a keze és halkult az ima, az amalekiták kerekedtek felül. Végül Mózes két kísérője sziklára ültette vezérüket. Két oldalt mellette állva tartották imára tárt kezét. Izrael győzött az amalekitákon. (Kiv 17) a próféták korában történt: „Fájdalom vesz rajtam erőt, s szívem kesereg bensőmben, mert népem leányának jajszavától hangzik az egész ország. „Hát már nincs az Úr a Sionon? Nincs ott többé Királya? Miért ingereltek haragra faragott képeikkel, az idegen országokból való hiábavalóságokkal? Népem leányának nyomorúsága az én nyomorúságom is; szomorkodom, elfog a rémület. Hát nincs már balzsam Gildádban, nincs ott többé orvos? Miért nem gyógyul be népem leányának sebe?”(Jer, 8,18. 21-22) Azért, mert a zsidók Isten helyett bálványokat imádtak. Sőt, eljött az idő, amikor prófétája, Jeremiás, szülővárosába látogat, ellene is összefognak: „Én meg olyan voltam, mint a szelíd bárány, amelyet vágóhídra hurcolnak; nem tudtam, hogy terveket koholnak ellenem, mondván: Pusztítsuk el a fát, ereje teljében vágjuk ki az élők földjéről, úgyhogy még a nevét se emlegessék többé”(11,19) Jeremiás úgy jár szülőföldjével, Anatottal, mint Jézus a zsidókkal: segíteni jött, kidobták a nép közösségéből, és nem hagyták addig nyugton Pilátust, amíg ki nem mondta a halálos ítéletet Jézus ellen. Felfeszítve is irgalmat kínált ellenségeinek, de ezt csak a mellette szenvedők vették észre. Csak a jobbján szenvedő lator kapott bocsánatot, mert egyedül csak ő kérte. Örök figyelmeztetés ez minden kor minden bűnösének: Isten sokáig vár, de csak a bűnbánó bűnös fog megmenekülni a kárhozattól. Így ír erről Izajás próféta: „Nézzétek, szolgám diadalmaskodik, fönséges lesz és fölmagasztalják, és nagy dicsőségre emelkedik. Amint sokan megborzadtak láttán, -- hiszen olyan dicstelennek látszott, és alig volt emberi ábrázata, --úgy fog majd sok nemzet ámulni rajta, és királyok némulnak el színe előtt. Mert olyasmit fognak látni, amilyet még soha nem hirdettek nekik; és olyan dolognak lesznek tanúi, amilyenről addig soha nem hallottak. Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis (Istentől) megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott. Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást. Mi mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, ki-ki a maga útjára tért, és az Úr mégis az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát. Megkínozták, s ő alázattal elviselte, nem nyitotta ki a száját.” (Iz 52,13-53,4-7a)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése