Mi a szenvedés 6.

A szenvedés misztériuma

 
Isten úgy hajol le bűnökben elsüllyedt egykori gyermekeihez, hogy Fiát adja nemcsak magasba emelő ősminta-oknak, hanem az emberi természetet magára öltő, teljességgel embertestvérünkké váló Fiúistent teszi meg minden emberi bűnt magára vállaló egyetlen Megváltóvá. Ezt a hihetetlennek tűnő áldozatot nemcsak a zsidó nép tagjai ismerik, hanem másik nemzetek is. A nagy római költő, Vergilius ujjongó bejelentése, hogy Megszületett a Gyermek, az aranykor ajándékával meglepte a világot.
Íme, betelt az idő, amelyet Cúmae dala jósolt:
Újraszületve az évszázak roppant sora tárul.
Eljön a Szűz ismét, már jön Sáturnus uralma,
Már a magasságból küld új ivadékot a mennybolt.
Óvd csak e most születő csecsemőt, Lúcína, ki majdan
Véget vetve a vaskornak, hoz a földre aranykort
Vergilius: NEGYEDIK EKLOGA (Fordította: Lakatos István)
Az első római császár önmagára értelmezte ezt a költői megérzést. Néhány évtized múlva Róma felgyújtása miatt Augustus egyik hóbortos utódját a népharag el akarta űzni Róma éléről, akkor aljas tettét ráfogta Krisztus egyházára, és az egész birodalomban megindította a keresztényüldözést. Ennek egyik velejárója lett a Világ Megváltójának, Jézus Krisztusnak botrányos ábrázolása: a keresztre feszített Megváltót szamárfejjel ábrázolták a rómaiak, mondván, aki egy istenemberi méltóságot nem tud megvédeni, azt ilyennek ábrázolhatja a józan és hatalmas római birodalom. 312-ben aztán pontot tett erre a nagyképű és buta vélekedésre a Gondviselés. Az utolsó keresztényüldöző császár, Dioklécián, aki a Római Birodalmat két főcsászárságra osztotta. Az egyik, részt ő kormányozta „augustus” (felséges) címmel, a másikat pedig Maximusra bízta. Mindkét főcsászárságot ismét kettéosztotta, vezetőjét „caesar” címmel tisztelték meg. Dioklécián önként lemondott augustus címéről, és ezzel a másik három főhatalom is megüresedett. A két caesar-fiú, Konstantin és Maxentius maga mellé állította a legendás római hadsereg légióinak egyik és másik részét, és élet-halál harcra felsorakoztak egymással szemben a római Milvius hídnál. A döntő csata előtti este Konstantinnak egy fényes kereszt tűnt fel az égen. Köréje az volt írva: „In hoc signo vinces!” (Ebben a jelben fogsz győzni). Konstantin apja volt a nyugati caesar, Constans. Édesanyja pedig Ilona volt, aki egy németalföldi kocsmárosnak volt a lánya. Sem a rangja, sem keresztény hite miatt nem lehetett házasságot kötniük, de fiúkat az édesanya, Ilona nevelte. A trónkövetelő fiú tudta, hogy a kereszt a világ Megváltójának a jele. Ezt a zsidók és a pogány rómaiak a gyalázat fájának nézték és mondták. A tömeggé nőtt keresztény család pedig a legnagyobb kincsnek, Jézus világot megváltó áldozati oltárának tartották már akkor is, úgy, mint ma is. Konstantin tehát bízott Jézus Krisztusban, és azonnal leszedette Mars a háború istene jeleit, és helyette harci eszközeikre ráfestették Krisztus keresztjét. A pogány csapat ellen a Szent Kereszt győzött, Jézus áldozati oltárának ettől kezdve diadalmas jele. Ezért olvashatták már Izajásnál a hívő zsidók ezer éve: „Úgy tetszett az Úrnak, hogy összetöri a szenvedéssel. Ha odaadja az életét engesztelő áldozatul: látni fogja utódait, hosszúra nyúlik élete, és teljesül általa az Úr akarata. Majd ha véget ér lelkének gyötrelme, látni fogja a világosságot, és megelégedés tölti el. Szenvedésével sokakat megigazultakká tesz szolgám, mivel gonoszságaikat magára vállalta. Ezért osztályrészül sokakat adok neki, és a hatalmasok lesznek a zsákmánya, amiért életét halálra adta, és a gonosztevők közé sorolták, noha sokak vétkeit hordozta, és közben imádkozott a bűnösökért”. (Iz 53,10-12) „Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés. Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis (Istentől) megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott” (53,3-4)