Bíró László: Új világ nyílik meg előttünk, ha a szentségek mélyebb vonatkozását megsejtjük

A házasság szentségének antropológiai megközelítése állt az őszi családpasztorációs papi találkozó középpontjában. A lelkipásztori tanácskozást kezdeményező Bíró László püspököt kértük értékelésre.

– Mire helyezi a hangsúlyt a mostani családpasztorációs papi találkozó?

– A huszadik konferencia körül járunk. Felépítésben követjük a korábbiakat, mert olyan hangsúlyokat határoz meg a valóságunk, melyekkel nem lehet nem foglalkozni. Antropológiai megközelítésből indultunk el, mert a keresztény gondolkodás alaptörekvése, hogy az embert test és lélek együtteseként láttassa. Az első nap Lukács László atya a test és lélek viszonyából, a személyből kiindulva vizsgálta meg, mi az, amire a házasság épül. Ebből az elméleti előadásból eljutottunk a házasság hétköznapjaihoz, amiről őszinte, mély tanúságtétel hangzott el. Az esti fórum is a mindennapi valósághoz közelített. Újságíró vendégünkkel arról beszélgettünk, hogyan kell ma kommunikálni a házasság értékét, hogy az szélesebb rétegekhez eljusson. A beszélgetés fontos dologra hívta fel a figyelmet.

– Megfogalmazná ezt?

– Mindig a nyelv a probléma, a közbeszéd fogalmakat sajátít ki, hamis tartalommal megtöltve azokat. Az általunk használt nyelvvel kapcsolatban azonban felmerül a probléma, hogy gettóba zárjuk magunkat. Hogyan kerüljük el ezt úgy, hogy mégis elhangozzék az igazság? Ha úgy tudunk beszélni az igazságról, hogy a másik megérti, amit képviselünk, nyitott marad, akkor megsejti az értéket. Előadásainkat mindig azzal kezdjük: „Ki vagyok?”, holott arról kellene beszélnünk: „Miért vagyok itt?”, „Hogyan csinálom?”, és csak utána arról, hogy „Ki vagyok?”. Ne zárjuk ki eleve azokat, akik máshova tartoznak, kezdjük azt, mit miért teszünk, mit jelent nekünk, hátha arra felfigyelnek. A kategorikus beszéd eleve kizárja a hallgatót. A kommunikáció lényege, hogy nyitva tartsuk a befogadót azok felé az értékek felé, amiket képviselni szeretnénk.

– A találkozó középpontjában a házasság szentsége állt.

– Jean-Yves Brachet domonkos szerzetes személyében olyan előadónk volt, aki mélyen látja a házasság titkát. Ahogy hangsúlyozta, az egyház nem ismerhető meg a házasság megismerése nélkül. Az előadó azt hozta közel hozzánk, papokhoz, hogy a házasság szentsége szükségszerűen a megkeresztelt ember életéből fakad. Ha valakinek nem mond semmit Jézus személye, az egyház valósága, akkor nehéz a házasság szentségéről beszélni neki, akkor tortúrának éli meg magát a szertartást is. Ma egy keresztény szülő sokkal többet beszél a gyerekének gazdasági kérdésekről, mint a házasságról, annak szentségéről. Hogyan kaphat kedvet egy fiatal, hogy a házasság szentségében éljen, ha nem hall róla? Sem a szülőtől, sem a hitoktatásban. Mi, papok tanultunk a házasság egyházjogi megközelítéséről, de keveset foglalkozunk vele szakramentális megközelítésben, szentségi misztikája a háttérbe szorul. Ezért hozzuk elő újra és újra a találkozón a témát, és hangsúlyozzuk mind elméletben, mind a beszélgetésekben pasztorális oldalról a szentségek egymásra épülését.

– A II. vatikáni zsinat óta egyre többet beszélünk a szentségek teológiája megújulásának igényéről.

– Valóban. Statikusabb volt a szentség szemlélete, ez a gondolkodás zárt valóságnak tekintette az embert és a szentségeket is. Társadalmi konvenció volt szinte, hogy bizonyos életkorban elsőáldozó, majd bérmálkozó lett a gyerek, majd a templomban kötött házasságot, ez jelentette számára a házasság szentségét. Mindez konvenció volt, aminek az egyházhoz tartozó ember eleget tett. Nem gondoltuk azonban végig, hogy a hitünkből, az emberlétünkből fakad, amit az egyház tesz. Nem idegen dologként kell befogadnunk ezeket a cselekményeket, hanem látnunk kell az egész szerves egységét, ahol minden korrelációban van: ember–egyház–szentségek–megváltás. Fogalmilag tiszta volt ez a régi statikus szemlélet, de a mindennapi élettel való érintkezési pontokat kevésbé fogalmazta meg. A szentségek az életbe, az emberbe ágyazódnak, a testért vannak. Ahogy Szent II. János Pál mondja, „az egyház a test ódája”. Az atya megalkotja az embert férfinak és nőnek, Jézus magára veszi emberségünket, a Szentlélek a szentségben a testen keresztül munkálkodik: a gyerek homlokát kenik meg vízzel, a bűneinket nyelvünkkel valljuk meg. A test mindig jelen van a szentségben. Új világ nyílik meg előttünk, ha a szentségek mélyebb vonatkozását megsejtjük. A házasság szentsége arra figyelmeztet, hogy a házasság esetében nem szociológiai jelenséget értelmezünk. A férfi és a nő kapcsolatának megértésében egy titok tárulkozik fel, ami közel visz Isten és ember kapcsolatának titkához. A szentségben a pap asszisztál Isten és ember találkozásához, ami igazi feloldása minden problémának. Erről mondunk le, ha a szentségeket pragmatikusan, csak funkciójukban használjuk, és mélyebb vonatkozásuk rejtve marad előttünk. Erre hívta fel a figyelmet a találkozó.