PECSERSZKI SZENT ANTAL

PECSERSZKI SZENT ANTAL és SZENT TEODÓZ 

szerzetesek

*Ljubecs, 983. +Kijev mellett, 1073. július 10

*Vasziljev, Kijev mellett, 1036. +Kijev mellett, 1076. május 3.

Antal, az orosz szerzetesség atyja, akit családjában Antipának hívtak, gyermekkorától vonzódott a magányos, szemlélődő élethez. Tanítványa lett a szülőföldjén élő vándor szerzeteseknek, de igazi hivatását akkor találta meg, amikor elzarándokolt az Athosz-hegyre. 1028 körül belépett az Eszfigmenon kolostorba, és felvette az Antal nevet, nyilvánvalóan azzal a vággyal, hogy Remete Szent Antal (lásd: A szentek élete, 42. o.) nyomába léphessen.

Nagy buzgósággal szentelte magát az imádságnak és az aszketikus gyakorlatoknak, s megkapta a lelki életre vonatkozó alapvető tanítást is. Igumenje, Theotisztosz ,,angyalhoz hasonlónak'' látta, és apostolként küldte vissza Oroszországba, mondván: ,,Legyen veled a szent hegy áldása, mert általad sok szerzetes támad majd.''

Antal Kijev közelében, a Dnyeper partján lévő erdőben saját kezével vájt magának barlangot és megkezdte remeteéletét. Úgy kezdett harcolni a gonosz lélekkel, mint egykor az egyiptomi remeték: imádkozott, vezekelt és virrasztott, hogy meghallja Isten szavát, és legyőzze a test kísértéseit. A nép azonban hamarosan felfedezte, és zarándokolni kezdtek hozzá minden rendű és rangú emberek, hogy kikérjék a tanácsát. Fiatalok is fordultak hozzá, hogy tanítsa meg őket is a szerzetesi életre. Közéjük tartozott Nikon, aki már pap volt, továbbá Barlaam és Teodóz.

A körülötte zsibongó sokaságot Antal nem sokáig viselte. Miután átadta a fiataloknak az alapvető lelki tudást, Barlaamot megtette igumennek, maga pedig visszavonult ismét a magányba. Mivel tanácsait változatlanul mindenki kereste, a terület fejedelme, Iszjaszláv herceg miatt menekülnie kellett, ez ugyanis azt hitte, hogy Antal tanácsaival az ellenfelét támogatja. Antal ekkor Csernyikovba menekült, ahol egy újabb kolostort alapított. Halála előtt visszatérhetett eredeti cellájába.

Tanítványát, Szent Teodózt néhány újkori szerző az ,,orosz Szent Benedek''-nek nevezi, mert ő építette ki az orosz kolostorok anyakolostorát, a Pecserszkaja Lavrát, és ő honosította meg a kolostori élet szabályzatát. Nesztor, aki a középkori orosz történelem krónikása, s nem sokkal Teodóz halála után lépett a Pecserszkaja Lavrába, ezt írja a barlangkolostor atyjáról: ,,Három csillagot lehetett látni a barlangban, akik imádságukkal és vezeklésükkel elűzték az ördögi sötétséget: a tiszteletre méltó Antalra, a boldog Teodózra és a nagy Nikonra gondolok. Ők Istenhez könyörögve éltek a barlangban, és Isten velük volt.''

Teodóz gazdag családból származott. Atyja halála után kegyetlenül szigorú anyja vette át a 13 éves fiú nevelését és mit sem törődött szerzetességre hajló természetével. Teodóz ezért elhatározta, hogy elszökik a Szentföldre, és ott szerzetes lesz. El is hagyta otthonát, de nem a Szentföldre, hanem a Kijev melletti remetetelepre, Szent Antal apát környezetébe került. Antal szeretettel fogadta, s 1055-ben beöltöztette. Amikor Barlaam vette át az irányítást, ennek tanítványa, majd 1062-ben utóda, igumen lett.

Teodóz ekkor mindössze 26 éves volt. De ugyanennyi idős volt Clunyi Szent Hugó (lásd: 241. o.) is, amikor néhány évvel korábban, 1049-ben apáttá választották. Ezen életkorbeli hasonlóságon túl más párhuzamok is megfigyelhetők a két kolostori elöljáró között: Hugó a burgundiai kolostorokban vezette be a VII. Gergely-féle reformot; Teodóz kolostora az orosz és ukrán vidékek anyakolostorává vált. S miként Cluny kolostora exempt, azaz minden püspöki és világi fennhatóságtól független kolostor volt, úgy a Pecserszkaja Lavra sem fejedelmi alapítás, hanem a szerzetesek buzgósága hozta létre, vagy amint a krónikás mondja, születését ,,az első szerzetesek könnyeinek, böjtjeinek, imádságának és virrasztásainak'' köszönheti.

A közösség vezetésének átvétele után Teodóz hamarosan letért az Antal apát által megkezdett remeteség útjáról. Athosz-hegyi Szent Atanázhoz (lásd: 338. o.) hasonlóan a közösséget, az egy lelki atya irányítása alatt, egy imádságos, liturgikus és asztalközösségben élő testvéri közösséget látta a szerzetesség lényeges keretének. Ezért bevezette a konstantinápolyi Sztudiu kolostor reguláját[13]. Fontos azonban tudnunk, hogy ennek ellenére Teodóz közössége remetelakokban élt és csak meghatározott alkalmakkor gyűlt össze, hasonlóan a nyugaton később kialakult kamalduli életformához.

A regula szerint a kolostori közösséget az igumen iránti engedelmesség és a szeretet köteléke tartja össze. Az ősi hagyományt, hogy a szerzetesek minden munka előtt kérik az igumen áldását, megtartották. Teodóz pedig amellett, hogy ellentmondást nem ismerő engedelmességet kívánt szerzeteseitől, jóságos atyjuk lett. Így, amikor egy testvére kísértésekről panaszkodott, saját életéből vett példákkal vigasztalta; egy állhatatlan, hivatásában ingadozó testvéréért pedig ,,könnyek között imádkozott Istenhez''.

Antal felfogásától abban is különbözött, hogy az a szerzetesség lényeges összetevőjének tartotta a teljes lemondást minden emberi kapcsolatról, ő ellenben a szeretetszolgálat tűzhelyévé alakította kolostorát. Zarándokházat nyitott, s bárki látogatta meg a kolostort, kapott élelmet, a betegeket ápolták, a szomorúakat vigasztalták, a rászorulókat alamizsnával látták el. Ez az intézmény annyira kifejlődött, hogy a 19. században egyszerre 20.000 zarándokkal tudtak foglalkozni.

,,Szelíd és csendes lelkületű, szerény érzületű volt, telve minden lelki bölcsességgel és áthatotta a minden testvére iránti őszinte szeretet.'' A liturgikus hagyomány a prepodobnyi megtisztelő jelzővel látta el; olyan ember volt tehát, akinek mintaképe az Üdvözítő, aki minden erejével Krisztushoz akart hasonlóvá válni. Gyermekkorának álma, hogy az Úr életének szent helyeit bejárhassa és tisztelhesse, a kolostorban vált valóra. Megszokott munkáit végezve, ,,vidám arccal dagasztva a tésztát és sütve a kenyeret'', az isteni Mester nyomába lépett. Csak arra törekedett, hogy az Úr hűséges képmása, apostol és atya legyen. Életrajzírója, Nesztor szerint ,,földi angyal és mennyei ember'' volt.

Bensőségesen tisztelte az Úr Krisztus emberségét, amint ezt a nyugati szentek közül Szent Bernátnál (lásd: A szentek élete, 470. o.) és Assisi Szent Ferencnél (lásd: A szentek élete, 566. o.) láthatjuk. A szerzetesekhez szóló buzdításaiban gyakran szólt, többnyire az Evangéliumból kölcsönzött szavakkal Krisztus követéséről. Tanítását a keleten szokásos szentháromságos doxológia helyett leginkább ezzel a krisztologikus formulával fejezte be: ,,Jézus Krisztusban, a mi Urunkban''.

Erejét a megfeszített munka és a sok vezeklés felőrölte. Isten előre kinyilatkoztatta neki halála napját, s ő bensőséges örömmel készült a hazatérésre. Kinevezte utódját és meghagyta neki, hogy éjszaka temesse majd el. Alig negyvenévesen halt meg május 3-án, a nap második órájában.

,,És amikor eljött az este, a testvérek fogták holttestét és gyertyákkal kísérve, Jézus Krisztus dicsőségére énekelve eltemették a barlangban.'' [13] A Sztudiu kolostort 463-ban alapította Konstantinápolyban egy

Sztudiosz nevű konzul. A 8. századtól a bizánci terület  mintakolostora, reguláját az Athosz-hegyi szerzetesek is elfogadták.