Jézus Szentséges Szíve főünnep
Jézus Szentséges Szíve, irgalmazz hazánknak!
Sok magyar testvéremmel együtt imádkozom, felajánlgatom életem kötelességteljesítéseit, betegségeimet, a jelentkező félreértéseket, az újrakezdések lendületeit és az újabb nehézségeket, hogy hazánkat védje meg Isten. Közben olvasom a Bibliát, és próbálom a lehetőségeimhez mérten szentmiséim igehirdetéseiben közelebb vinni üzeneteidet, Uram, hallgatóim eszéhez, szívéhez, hogy egyre jobban értsék, mi miért történik körülöttünk. Kísérletezem rendszeres előadásokkal, napi üzenetekkel a honlapon. Sugározzuk a nagyvilágba, és rábízzuk a kegyelemre, hogy hasson. Tesszük anélkül, hogy látnánk, érünk-e el valamit, közelebb juttatunk-e valakit is Istenhez. Nem úgy vagyok-e szolgálatommal, mint az Ószövetség nagy közvetítője, Mózes? Szent István diákonus a zsidó főtanács előtt hivatkozott rá:„Ezt a Mózest, akit megtagadtak, amikor azt mondták: Ki rendelt téged följebbvalóvá és bíróvá? Isten vezérül és szabadítóul küldte az angyal által, aki megjelent neki a csipkebokorban” (ApCsel 7,35) Rám is mondhatja bárki: ki bízott meg azzal, hogy népemnek életébe beavatkozzam? Tizenöt éves ferences novicius voltam, amikor a Gondviselés olyan pátert küldött lelkigyakorlat vezetőnek, aki elmondta mindenkinek: Ajánlom, minden nap mondják el a Jézus Szíve litániáját. Én megfogadtam: megteszem. Kevés kivétellel sikerült is teljesítenem. Kis pontként végzem. Nagyobb valaki hallotta, továbbította: Jézus Szentséges Szíve és a Szűzanya Szeplőtelen Szíve az utolsó menedék világunk számára. Ezt is megmutatta nekem jóval korábban az Úr, amikor megnyitotta előttem a Magyarok Nagyasszonya üzenetét. Igaz, 1948-at írtak akkor a naptárokra, igaz, újabb vesztett háború sújtotta hazánkat, igaz, hogy akkor már eladták hazámat krisztustalan nagyhatalmak a hivatásos ateista nagyhatalomnak, a Szovjetuniónak. Az is igaz, hogy én kezdő teológus voltam akkor, akinek se neve, se lehetősége, se várható hatalma nem volt Magyarországot megmenteni, de ezt a két nemes lehetőséget én megértettem, megragadtam, és lehetőségeim szerint hirdettem, sőt hirdetem is. Kérem, mindenki értse meg: Isten nélkül, a Szentséges és Szeplőtelen Szív nélkül nem válik jobbra a sorsunk. Évek hosszú során át figyeltem újabb kori történelmünket. Rengeteg nemes és hősi küzdelem áll mögöttünk: a kuruc kor, 1848-1849, győzelmes harcok 1914-1918, szörnyű csonkítás 1920-ban. 1956, 1989. Néztem, figyeltem, hőseink mennyi teret szenteltek Istennek, imának? A történelmi események között erről nem nagyon szóltak krónikásaink. 1952 vagy 1953 nagy választ adott, ami –úgy látszik-, ma is érvényes. Szentgyónás után mondta el valaki: Amikor vége volt az 1938-as budapesti Eucharisztikus Világkongresszusnak, a városligeti Jáki kápolnában térdeltem. Oda hozták vissza az Oltáriszentséget. A szentségmutatót visszatették az oltárszekrénybe, de Jézus kilépett a szentostyából, és nagyon szomorúan állt az oltárnál. Csodálkozva kérdeztem: Uram, ilyen gyönyörű ünnepséget rendeztünk Neked, és Te nem örülsz neki? Jézus így felelt: Az ünnepség nagyon szép volt, de a magyar nép szíve nem fordult hozzám. Pedig ezt a lehetőséget erre szántam nektek. Ha megtértetek volna, megmentettétek volna hazátokat attól a rettenetes szenvedés-sorozattól, ami most kezdődik. Ez az élmény éledt bennem újra 1989-ben. Azt hiszem, sok mindent megtárgyaltak, de ez, a legfontosabb, kimaradt. Újabb borzalmas történések gyötörtek bennünket, és csak nem akarnak véget érni. Erősen meg kell fognunk Jézus és Magyarok Nagyasszonya kezét. Ne hivatkozzunk érdemeinkre, könyörögjünk Szívük irgalmáért. Ott mindent el lehet intézni. Merjük ezeket a gondolatokat elmondani másoknak is. Fogjuk meg egymás kezét. Érezzük meg, hogy a mi szívünknek is együtt kell, hogy dobbanjon. Fogadjuk meg: nem engedjük, hogy Mária országában gyökeret verjen bármiféle gonoszság. Add meg, Urunk, hogy Mária országában örökre megvalósuljon a szereteted országa.
Jézus Szentséges Szíve, irgalmazz hazánknak!
Sok magyar testvéremmel együtt imádkozom, felajánlgatom életem kötelességteljesítéseit, betegségeimet, a jelentkező félreértéseket, az újrakezdések lendületeit és az újabb nehézségeket, hogy hazánkat védje meg Isten. Közben olvasom a Bibliát, és próbálom a lehetőségeimhez mérten szentmiséim igehirdetéseiben közelebb vinni üzeneteidet, Uram, hallgatóim eszéhez, szívéhez, hogy egyre jobban értsék, mi miért történik körülöttünk. Kísérletezem rendszeres előadásokkal, napi üzenetekkel a honlapon. Sugározzuk a nagyvilágba, és rábízzuk a kegyelemre, hogy hasson. Tesszük anélkül, hogy látnánk, érünk-e el valamit, közelebb juttatunk-e valakit is Istenhez. Nem úgy vagyok-e szolgálatommal, mint az Ószövetség nagy közvetítője, Mózes? Szent István diákonus a zsidó főtanács előtt hivatkozott rá:„Ezt a Mózest, akit megtagadtak, amikor azt mondták: Ki rendelt téged följebbvalóvá és bíróvá? Isten vezérül és szabadítóul küldte az angyal által, aki megjelent neki a csipkebokorban” (ApCsel 7,35) Rám is mondhatja bárki: ki bízott meg azzal, hogy népemnek életébe beavatkozzam? Tizenöt éves ferences novicius voltam, amikor a Gondviselés olyan pátert küldött lelkigyakorlat vezetőnek, aki elmondta mindenkinek: Ajánlom, minden nap mondják el a Jézus Szíve litániáját. Én megfogadtam: megteszem. Kevés kivétellel sikerült is teljesítenem. Kis pontként végzem. Nagyobb valaki hallotta, továbbította: Jézus Szentséges Szíve és a Szűzanya Szeplőtelen Szíve az utolsó menedék világunk számára. Ezt is megmutatta nekem jóval korábban az Úr, amikor megnyitotta előttem a Magyarok Nagyasszonya üzenetét. Igaz, 1948-at írtak akkor a naptárokra, igaz, újabb vesztett háború sújtotta hazánkat, igaz, hogy akkor már eladták hazámat krisztustalan nagyhatalmak a hivatásos ateista nagyhatalomnak, a Szovjetuniónak. Az is igaz, hogy én kezdő teológus voltam akkor, akinek se neve, se lehetősége, se várható hatalma nem volt Magyarországot megmenteni, de ezt a két nemes lehetőséget én megértettem, megragadtam, és lehetőségeim szerint hirdettem, sőt hirdetem is. Kérem, mindenki értse meg: Isten nélkül, a Szentséges és Szeplőtelen Szív nélkül nem válik jobbra a sorsunk. Évek hosszú során át figyeltem újabb kori történelmünket. Rengeteg nemes és hősi küzdelem áll mögöttünk: a kuruc kor, 1848-1849, győzelmes harcok 1914-1918, szörnyű csonkítás 1920-ban. 1956, 1989. Néztem, figyeltem, hőseink mennyi teret szenteltek Istennek, imának? A történelmi események között erről nem nagyon szóltak krónikásaink. 1952 vagy 1953 nagy választ adott, ami –úgy látszik-, ma is érvényes. Szentgyónás után mondta el valaki: Amikor vége volt az 1938-as budapesti Eucharisztikus Világkongresszusnak, a városligeti Jáki kápolnában térdeltem. Oda hozták vissza az Oltáriszentséget. A szentségmutatót visszatették az oltárszekrénybe, de Jézus kilépett a szentostyából, és nagyon szomorúan állt az oltárnál. Csodálkozva kérdeztem: Uram, ilyen gyönyörű ünnepséget rendeztünk Neked, és Te nem örülsz neki? Jézus így felelt: Az ünnepség nagyon szép volt, de a magyar nép szíve nem fordult hozzám. Pedig ezt a lehetőséget erre szántam nektek. Ha megtértetek volna, megmentettétek volna hazátokat attól a rettenetes szenvedés-sorozattól, ami most kezdődik. Ez az élmény éledt bennem újra 1989-ben. Azt hiszem, sok mindent megtárgyaltak, de ez, a legfontosabb, kimaradt. Újabb borzalmas történések gyötörtek bennünket, és csak nem akarnak véget érni. Erősen meg kell fognunk Jézus és Magyarok Nagyasszonya kezét. Ne hivatkozzunk érdemeinkre, könyörögjünk Szívük irgalmáért. Ott mindent el lehet intézni. Merjük ezeket a gondolatokat elmondani másoknak is. Fogjuk meg egymás kezét. Érezzük meg, hogy a mi szívünknek is együtt kell, hogy dobbanjon. Fogadjuk meg: nem engedjük, hogy Mária országában gyökeret verjen bármiféle gonoszság. Add meg, Urunk, hogy Mária országában örökre megvalósuljon a szereteted országa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése