SALZBURGI SZENT EBERHARD

SALZBURGI SZENT EBERHARD

 érsek
*Sittling, 1085 körül. +Rein, 1164. június 22. 

Eberhard hatalmas hanyatlás korában született, ez azonban egyben az egyházi élet megújulása is volt. Szerzetesi reformmozgalmak támadtak a kolostorok elvilágiasodása ellen; Nyugatról hadseregek vonultak fel, hogy a Szentföldet elragadják a mohamedánoktól; gyakoriak voltak a panaszok a római Kúria költekező élete és hatalmas pénzkövetelései ellen, úgyhogy a szegénység megszállottjai csakhamar sok követőre találtak; kevéssel utóbb heves hatalmi küzdelem lángolt fel a pápa és a császár között. Az Eberhard korát elsötétítő legnagyobb árnyék mégis az ismételt egyházszakadás volt: pápa és ellenpápa igényelte az Egyház vezetését, kölcsönösen kiátkozták egymást és pártokra szaggatták a kereszténységet. A forrongó nyugtalanság e békétlen idejében jótékonyan emelkedik ki környezetéből a salzburgi érsek alakja. Amikor életrajza a Hegyi beszédből a békességesek boldognak magasztalását adja ajkára, ez egyben életművét is találóan jellemzi. A pártviszályok fölött állt; eljutott arra a békességre, melyet mások oly fájdalmasan keresnek, de nem találnak, mert a világ nem adhatja meg nekik.

Sittling-Biburgi Eberhard a Duna melletti Sittlingben született 1085 körül. Első iskolai képzését a bambergi káptalan iskolájában kapta. Serdülő korában megszökött az ott uralkodó szigor miatt, de erőszakkal visszavitték, és tanítója kíséretében további tanulmányok végzésére Párizsba küldték. Párizs akkoriban fénylő tudományos hírnévnek örvendett, és sok német diákot vonzott magához. Visszatérte után Eberhard kanonok és tanár lett Bambergben Szent Ottó (lásd: 330. o.) püspök idejében, de élt benne a szerzetesi élet utáni vágy.

1125-ben Eberhard belépett a Regensburg melletti prüfeningi bencés apátságba. Ezt az 1109-ben alapított reformkolostort Hirsauból való szerzetesek népesítették be. Kiváló apátjai rövid idő alatt felvirágoztatták: az apátság művészet és tudomány, elsősorban a fal- és könyvfestészet otthona lett. Az Eberhard család 1133-ban megalapította Alsó-Bajorországban Biburg kettős kolostorát. Az első szerzetesek Eberhard vezetésével érkeztek Prüfening apátságából. 1138-ban Eberhard elkísérte Bamberg püspökét Rómába, ahol őt II. Ince pápa apáttá szentelte és Biburg első apátjává rendelte. Tizennégy éven át vezette Biburg kolostorát, ebből kilenc évig apátként. Vezetése alatt gyorsan fellendült a kolostor. Szerzeteseivel a Clunyben és Hirsauban kialakult szerzetesi életet élte; ennek jellemzői: szigorú hallgatás, ünnepélyes szentmise és zsolozsma, kereszt- és Mária-tisztelet. Az apátság hirsaui mintára épített templomát 1140-ben szentelték fel. Eberhard apátot messze földön ismerték és becsülték.

Amikor I. Konrád salzburgi érsek halála után, 1147-ben összeült a választógyűlés, egyhangúan Eberhard apátot választották meg salzburgi érsekké. Vonakodva fogadta el a választást. 1147. május 11-én szentelte fel Boldog Freisingi Ottó püspök.

Salzburg érsekeként Eberhard tizenhét éven át áldásos tevékenységet folytatott. Kiterjedt egyházmegyéje vezetéséről, a kolostorok és templomok érdekének sikeres védelméről számos megmaradt okmány és levél tanúskodik. Jelentős egyházpolitikai tevékenysége mellett lelkipásztori kötelességeit sem hanyagolta el, és mindenekelőtt püspöki hivatalának ilt. Hogy a német nyelvterület többi részével ellentétben a délkeleti terület később mentes maradt a szakadástól, és engedelmességet tanúsított III. Sándor pápa iránt, az Eberhard érdeme. Egyházmegyéjének világi papsága és szerzetesei egyhangúan melléje álltak. Kapcsolatai messzire: Aquilejáig és Velencéig, Francia- és Magyarországig nyúltak. Az ő befolyása tartotta vissza Magyarországot is attól, hogy elismerje IV. Viktor ellenpápát.

Érdemeket szerzett azáltal is, hogy magasra emelte egyházmegyéje papságának és népének erkölcsiségét. Kortársai magasztalták benne a Szentírás különleges ismeretét, csodálták határtalan jótékonyságát. Megalapította az ágostonos kanonokok kolostorát a stájerországi Vorauban, a magyar határhoz közel, s ez a vallási élet központja lett. Számos kolostor és templomalapítás fűződik nevéhez. Salzburgban és Regensburgban zsinatokat tartott. Előmozdította a Mária-tiszteletet; a jelentősebb Mária-ünnepeket oktávával látta el.

Amikor I. Barbarossa Frigyest, III. Konrád császár unokaöccsét ez utóbbi javaslatára 1152. március 4-én királlyá választották, majd három évvel később IV. Hadrianus pápa császárrá koronázta, a birodalomban hiányzott a pápai párt. Eberhard bátran síkraszállt ugyan az Egyház szabadságáért, ő azonban nem volt harcos politikus, sem politikai vezér. Életrajza tanúsága szerint az volt az alapelve, hogy hagyni kell mindenkit lelkiismerete szerint cselekedni. Eberhard megfontolt, körültekintő, mérlegelő ember volt, döntéseiben inkább habozó, mint gyors, hűségesen kitartó és különösen nemes lelkületű. Az 1159. évi vitás pápaválasztás után Eberhard bölcs megfontolással III. Sándort ismerte el törvényes pápának. Kifejezte jókívánságait Sándornak, és kérlelte, hogy győzelmét használja fel az Egyház egységének megőrzése érdekében. Sándor iránti lelkesedéséről azonban éppoly kevéssé beszélhetünk, mint Frigyes elutasításáról; különösen, mert Sándor pápa oktalan magatartásával Eberhardban, mint sok másban is, megütközést váltott ki: a pápa kiközösítette a császárt, és feloldotta alattvalóit a hűségeskü alól. Ennek ellenére Eberhard, miután III. Sándort törvényes pápának ismerte el, a pápa fő támasza lett a birodalomban a császár ama törekvéseivel szemben, hogy ismét megvalósítsa a Karoling- Ottó-i birodalmi egyházat, továbbá IV. Viktor ellenpápa jogtalanságával szemben, aki az egyházi reform képviselőjeként lépett fel.

A császár már egy szeptember 16-i írásában sürgetően figyelmeztette Eberhard érseket, hogy se ő, se püspöktársai ne hamarkodják el a pápaválasztás elismerését, és ne tegyék azt a vele való egyetértés nélkül; Eberhard maga is eltökélte, hogy csak olyan személyt ismer el, aki szavatolja a birodalom méltóságának és az Egyház jogának és szabadságának megtartását. A császár 1160. január 13-án zsinatot hívott össze Páviába, s erre Eberhard érseket is meghívta. Amikor aztán a zsinatot megkésve, február 5-én megnyitották, mintegy ötven püspök jelent csak meg. III. Sándor elutasította, hogy megjelenjen a gyűlés előtt. Eberhard is hiányzott: fele útján, Trevisóban megfordult, és megelégedett azzal, hogy távolmaradását kimentse a császárnál.

1160/61 telén megjelent Eberhard egy követe III. Sándornál Anagniban. A pápa leplezetlen örömmel fogadta. 1162. március 16-án III. Sándor egy írásában biztosította Eberhardot, hogy nincs hőbb vágya, mint a béke a császárral. A pápa békemisszióval bízta meg az érseket. Milánó meghódítása után Barbarossa Frigyes császár 1162. március 30-án zsinatot tartott, amelyen Eberhard is részt vett. A császár tiszteletteljesen fogadta ugyan, béketörekvései azonban meghiúsultak.

1163 áprilisában Eberhard, aki időközben Németország pápai legátusa lett, Mainzban újból találkozott a császárral. IV. Viktor halála (1164. április 20.) után III. Sándor ügye kedvezőre fordult Itáliában és Franciaországban; Németországban azonban III. Sándor követőit súlyos csapás érte Eberhardnak 1164 nyarán bekövetkezett halálával.

Eberhard érsek egész életében arra törekedett, hogy vitás esetekben közvetítsen. Ellenfelei -- így I. Barbarossa Frigyes császár is -- időnként megharagudtak rá, de mindig tisztelték. Békét teremtett a regensburgi püspök és Henrik bajor herceg között. A kibékítés gyakran csak évekig tartó fáradozás után sikerült, sőt egyes esetekben csak Eberhard halála után járt eredménnyel. Jól beleillik Eberhard életének képébe, hogy utolsó szolgálata is a béke műve volt. Ama kísérlete, hogy békés megegyezést hozzon létre a steiermarki Ottokár őrgróffal való viszálykodásban, aki Leibnitz érseki várkapitány ellen vonult Seckau vára elé, kimerítette a koros érsek végső erejét. A megegyezés létrejött, az aggastyánt azonban súlyos betegen vitték a Graz melletti Rein (Reun) ciszterci kolostorába, ahol 1164. június 22-én meghalt. Holttestét Salzburgba szállították.

Egy Salzburgból való kortársi tudósítás ezeket közli a lakosság Eberhard halála utáni magatartásáról: ,,A hírt minden szomorúsága mellett is szívesen nevezném örömtelinek, tudniillik, a bélpoklosok összegyűltek, hogy adományaikkal, imáikkal, panaszukkal és áldozataikkal az utolsó, jól megérdemelt tiszteletet tanúsítsák iránta... A szegények az ég felé kiáltozták: ,,Atyánkat veszítettük el, micsoda csapás ez számunkra!'' Még a tehetősek is panaszkodtak -- egyik, mert urát, másik, mert barátját és atyját vesztette el.''

Bár a 15. század közepén elkezdett szentté avatási per nem járt eredménnyel, Eberhardot a salzburgi egyházmegyében és a bencés rendben a szentek között tisztelik. Úgy szokták ábrázolni, amint a szegényeknek szolgál az asztalnál.