Az Isten Báránya 3.

Az Isten Báránya 

Jeremiás próféta önmagáról mintázta a szenvedő bárány képét. Prófétai alakja azonban nem előzmény nélküli, az üldözött, megalázott, ennek ellenére a szenvedést némán, beletörődve vállaló Isten Szolgájáról már nagyon plasztikus képet festett Izajás próféta az ún. Ebed Jahveh dalokban (Iz 52,13-53,12) Itt úgy szerepel az egész emberiség, mint Istennek hatalmas nyája. A juhok sokasága elveszti a bárány szelídségét, a nyáj egységének szolgálatát, az összetartozást szolgáló önfeláldozó szeretetet, s ezért kell az egyetlennek olyan rettenetes szenvedéseket némán, a bárány hamisítatlan természete szerint elviselnie: „Mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, mindenki a maga útjára tért; és az Úr őrá rakta mindnyájunk bűnét. Megkínozták, és ő alázatos volt, nem nyitotta ki a száját, mint a bárány, melyet leölésre visznek, és mint a juh, mely nyírói előtt elnémul, nem nyitotta ki száját”. (Iz 53,6-7) Ez az alázatos, néma, teljes önmagát szenvedésre átadó magatartásjellemző Jézus Krisztusra. Amikor az etióp királynő, Kandaké, magas rangú udvari tisztje Jeruzsálemből, az igaz Isten temploma meglátogatása után hazafelé kocsikázott, a Szentlélek az út mentére küldte Fülöp szerpapot. Ő a kocsi mellett gyalogolva hallgatta, mit olvas hangosan az utas. Fülöp sejtette, hogy nem érti; amit olvas, ezért segítőkészen megszólította az ismeretlent: „Azt gondolod, hogy érted; amit olvasol? Az így felelt: Hogyan érteném, ha nincs, aki megmagyarázza nekem?” (ApCsel 8,30-31) Aztán megkérte a beszélgetésre kész fiatalembert, üljön melléje a díszülésre, és magyarázza meg az Írás értelmét. A Szentlélek megértette a pogányból egyistenhívővé lett idegennel, hogy az emberek életüket ösztönösen védelmező szokásával ellentétesen a Messiás, Jahveh Szolgája ellenállás nélkül átadta magát a szenvedésre. Mint a bárány, amikor elnémul, szinte elernyed, hagyja, hogy megöljék. Ez az önfeláldozás olyan elemi erővel hatott a tisztviselőre, hogy a Szentlélek kegyelméből megértette a megváltás lényegét, megtörténtét, egyetemes voltát, és alkalmasnak érezte magát arra, hogy a keresztség felvételével maga is Jézushoz kapcsolódjék. Szent Pál is erre a csodálatos lelkületre hivatkozott, amikor a filippi hívek szemét rányitotta a szenvedés értelmére. „Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban; amely Krisztus Jézusban is megvolt. Megalázta magát, engedelmes lett a halálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt”. (Fil 2,5.8-9) Jézus nemcsak testi erővel nem védekezett, hanem csodálatos ékesszólásával sem igazolta magát ellenségei vádaskodásával szemben. Nem hívta fel a főtanács figyelmét, hogy Ő nem názáreti születésű, hanem betlehemi. Júda törzséből, Dávid király családjából származik. Úgy, ahogyan a próféták megjövendölték a Messiásról. Néma maradt: „Jézus csak hallgatott” (Mt 26,63), az ellene felsorakoztatott vádpontokra sem válaszolt. Persze, amikor a főpap tiszte szerint feltette neki a történelmi kérdést: „Megesketlek téged az élő Istenre, mondd meg nekünk, te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia? Jézus azt felelte neki: Te mondtad. De mondom nektek, most már látni fogjátok az Emberfiát a Hatalmasnak jobbján ülni, és eljönni az ég felhőin”. (Dán 7,13; Zsolt 110,1)(Mt 26,63-64) Jézus tehát nem makacsul hallgatott, hanem a rosszakaratot tűrte el alázattal. Ugyanígy tett a pogány bíró előtt is. Amikor Pilátus meghallotta, hogy Jézust azzal vádolják ellenségei, hogy „Isten Fiává tette magát”(Jn 19,7), megkérdezte Jézust: „Honnan való vagy te?” (9) Jézus nem felelt neki, mert a több istenhívő pogánynak nyilván valami babonás félelme ébredt. Amikor komoly kérdés hangzott el, arra ott is válaszolt: „Pilátus azt mondta neki: Nekem nem válaszolsz? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon bocsássalak, és arra, hogy megfeszítselek? Jézus azt felelte: Semmi hatalmad sem volna felettem, ha onnan felülről nem adatott volna neked. Ezért annak, aki engem kezedbe adott, nagyobb a bűne”. (10-11) Lehetséges, hogy negyven napos böjtje után Keresztelő János is próféta elődei nyomán tesz ilyen formán tanúságot: „íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!” (Jn 1,29)