Aranyszájú Szent János

Aranyszájú Szent János
 [szeptember 14.]

János, akit Aranyszájúnak is neveztek, az Ántiochiába való nemes Secundus és Anthura fia volt. Életét, származását, életvitelét és üldöztetését a Háromrészes Egyháztörténet részletesen bemutatja.^*

Eleinte filozófiai tanulmányokkal foglalkozott, de felhagyva velük, a szent iratok olvasására szánta magát. Pappá szentelése után a tisztaság iránti lelkesedése miatt túl szigorúnak tartották. Inkább jellemezte hevesség, mint szelídség. Egyenes életvitele nem ismerte az óvatosságot, s nem mérlegelte a jövőt. Aki nem ismerte, a társalgásban fennhéjázónak találta. Kiváló volt a tanításban, kiemelkedő a szónoklásban, a legelső az erkölcsök megzabolázásában.

Arcadius és Honorius császársága és Damasus pápasága idején szentelték konstantinápolyi püspökké.

Azzal, hogy a klerikusok életmódjában azonnal rendet akart teremteni, mindannyiukban gyűlöletet ébresztett maga ellen; kerülték, mint valami őrültet, és mindenki előtt ócsárolták. És mivel az asztalához soha senkit meg nem hívott, sem meghívást nem fogadott el, azt beszélték róla, hogy azért tesz így, mert csúnyán eszik. Mások azt híresztelték, hogy válogatott finom ételekkel él. Valójában önmegtartóztatása miatt gyakran gyötörte gyomor- és fejfájás, ezért kerülte a lakomákat.

Ám a nép az egyházban tartott beszédei miatt nagyon szerette őt, ügyet sem vetve mindarra, amivel vetélytársai vádolták. János, miután néhány előkelőt is dorgálni merészelt, még nagyobb gyűlöletet támasztott maga ellen.

Másvalamit is tett, amivel ugyancsak felkavarta a kedélyeket. Eutropius, a császár főembere, a consuli méltóság birtokosa – mivel bosszút akart állni néhány olyan emberen, akik a templomban kerestek menedéket – azon volt, hogy törvényt hozasson a császárral, miszerint senki ne kereshessen menedéket a templomban, sőt azokat, akik már oda menekültek, vonszolják elő. Néhány nap múltán azonban Eutropius, mivel megsértette a császárt, a templomba menekült. Értesülvén erről a püspök, odament az oltár alatt bujkáló főemberhez, és korholó beszédet intézett hozzá, melyben keményen megpirongatta. Ezzel sokakat megbotránkoztatott, mert nem akart irgalmat tanúsítani a bajba jutott ember iránt, ráadásul meg is feddte. A császár pedig elfogta Eutropiust, és lefejezte. Ily módon különböző okokból, sok embert feddett meg bátor nyíltsággal, és ezért sokak szemében gyűlöletes volt.

Theophilus, Alexandria püspöke le akarta tétetni hivatalából Jánost, és azon mesterkedett, hogy egy Isidorus nevű papot toljon a helyére; ezért buzgón kutatta, milyen ürügyet találhatna letételéhez. A nép azonban megvédte Jánost, és bámulatos mohósággal szívta magába tanítását.

János a papokat is arra szorította, hogy az egyházi törvényeknek megfelelően éljenek. Azt mondta, hogy ne élvezze a papoknak kijáró tiszteletet az, aki mit sem törődik életmódjuk követésével. De nemcsak Konstantinápoly városát kormányozta ilyen elszánt buzgalommal, hanem sok körülötte fekvő tartományban is, előrelátó törvényekkel teremtett rendet, császári felhatalmazás alapján. Amikor pedig arról értesült, hogy Föníciában még mindig áldozatokat mutatnak be a démonoknak, klerikusokat és szerzeteseket rendelt oda, és a bálványok összes templomát leromboltatta.

Abban az időben volt egy bizonyos Gamas, kelta származású, gondolkozásmódjában barbár, egyeduralkodói törekvéseiben kevély, az ariánus eretnekségtől megrontott férfiú, akit ennek ellenére katonai főparancsnokká neveztek ki. Ez arra kérte a császárt, hogy a városon belül adjon neki és övéinek egy templomot. Az pedig, miután megadta az engedélyt, megkérte Jánost, hogy adjon át neki egy templomot; így akarta ugyanis Gainas egyeduralkodói törekvéseit megfékezni. János pedig, akit erényessége nagyon bátorrá tett, s akit a buzgalom tüzelt, ezt mondta: „Ne engedd meg, ó, császár, ne add a szent dolgokat kutyáknak! És ne félj ettől a barbártól, hanem rendelj magad elé mindkettőnket, és hallgasd végig nyugodtan azt, amit egymás között beszélünk. Mert én olyan féket teszek a nyelvére, hogy nem lesz kedve így követelődzni.” Hallva ezt a császár, megörült, és másnap mindkettőjüket magához rendelte. Amikor pedig Gainas egy kápolnát kért maguknak, János ezt mondta: „Mindenütt nyitva áll előtted az Isten háza, úgyhogy senki nem tiltja meg, hogy imádkozzál.” Az így felelt: „Én egy másik szektához tartozom, és azt kívánom, hogy legyen egy templomunk, hisz sok fáradságot vállaltam a római birodalomért, és ezért nem lehet semmibe venni kérésemet,” Erre János; „Sok-sok jutalmat kaptál, olyat is, ami felülmúlja erőfeszítéseid értékét; katonai főparancsnok lettél, azonkívül consuli tógával ékesítettek fel, és meg kellene gondolnod, hogy hajdan szolga voltál, és hogy most mennyire kiemelkedsz; hogy milyen volt korábbi szegénységed, és milyen ez a mostani kevélységed; s miféle ruhákat öltöttél magadra ezelőtt, s most miben ékeskedsz. Tehát minthogy kevés fáradozásért igen nagy Jutalomban részesítettek, ezért ne légy hálátlan azzal szemben, aki kitüntetett.” Szavaival betapasztotta ellenfelének száját, és hallgatásra kényszerítette őt.

Miközben az Aranyszájú elszánt buzgalommal kormányozta Konstantinápoly városát, Gainas a hatalom megszerzésére tört. Mivel nappal semmit sem tehetett, éjjel küldte el barbárjait, hogy gyújtsák fel a palotát. Akkor nyilvánvaló módon megmutatkozott, miképpen oltalmazta meg Szent János a várost, A barbárok előtt emberi alakot öltött angyalok felfegyverzett seregei jelentek meg, amelyek nyomban megfutamították őket. Mikor ezt uruknak megjelentették, ő felettébb elcsodálkozott, hiszen úgy tudta, hogy a hadsereg csapatai más városokban állomásoznak. Másnap éjjel tehát ismét kirendelte őket, az angyalok látomásától azonban ismét megfutamodtak. Végül maga is kivonult, látta a csodát, és megfutamodott, azt feltételezve, hogy ez a sereg nappal elrejtőzik, éjjel pedig őrzi a várost.

Innen eltávozva, Gainas Thrákiába ment, és miután hatalmas hadsereget gyűjtött össze, mindent felprédált. Barbár vadsága mindenkit rettegésben tartott. A császár ezért a követség terhét a szentséges János vállaira helyezte, aki feledve az ellenségeskedést, lelkesen utazott el. Gainas pedig, mivel ismerte annak becsületességét, jobb meggyőződésre jutva jó darabon elébe ment, s a püspök jobbját saját szemére helyezte, fiait pedig arra intette, hogy csókolják meg annak szent térdét. Mert Jánosban megvolt az az erkölcsi erő, hogy a rettenthetetleneket is alázatos félelemre kényszerítse.

Ebben az időben vetődött fel az a kérdés, vajon van-e teste az Istennek. Ebből a kérdésből nagy viták és pártharcok támadtak, ki-ki más és más bizonyítékokat hozott fel. Mégis leginkább az egyszerű szerzetesek azon csoportja tévelyedett el, akik azt állították, hogy Isten testi formájú. Theophilus alexandriai püspök azonban ennek ellenkezőjét találta helyesnek, úgyhogy templomában kirohanásokat intézett azok ellen, akik Istent emberi formájúnak állították, és azt hirdette, hogy Isten testetlen. Megtudván ezt az egyiptomi szerzetesek, elhagyták lakhelyeiket, Alexandriába vonultak, és lázadást szítottak Theophilus ellen, olyannyira, hogy meg akarták ölni. Miután megtudta ezt, félelem fogta el, és így szólt hozzájuk: „Úgy látlak benneteket, miként az Isten arcát.” Azok pedig ezt mondták: „Ha őszintén mondod ezt, hogy Isten arca olyan, mint a miénk, sújtsd átokkal Origenes könyveit, mert ezek ellene mondanak véleményünknek. Ha nem teszed meg ezt, akkor ellenszegülsz a császároknak és az Istennek, s magadra veszed megvetésünket.” Erre ő: „Ne indulatoskodjatok, hiszen megteszem, amit jónak láttok.” És ezzel visszafogta a szerzetesek indulatát. A tapasztalt és tökéletességben gyakorlott szerzetesek nem tévelyedtek meg, az egyszerűbbek azonban lángoló hittel fölkeltek azon testvérek ellen, akik ellenkezőleg vélekedtek, és sokakat megöltek közülük.

Mialatt Egyiptomban ezek történtek, Konstantinápolyban János híres lett a tanításáról, és mindenki csodálta. Amikor azonban az ariánusok elszaporodtak, és már templomuk is volt a városon kívül, szombat és vasárnap éjszakánként mégis a kapukon belül, az oszlopcsarnokokban gyűltek össze, himnuszokat és antifonákat énekeltek, virradatkor pedig a város közepén át vonultak ki a kapukon, ugyanezeket az antifonákat énekelve, és saját templomuknál sereglettek össze. Fáradhatatlanok voltak az ortodoxok bosszantásában, gyakran énekelve: „Hol vannak azok, akik a hármat erőben egynek mondják?” János attól félt, hogy az együgyűbbeket eltántorítják ezek az énekek; ezért elrendelte, hogy a hívők serege egész éjszaka himnuszokat énekeljen, hogy így, egyrészt amazok fáradozását meghiúsítsák, másrészt a hívők hite megerősödjék, Ezüstkereszteket is csináltatott, s ezeket ezüstgyertyákkal hordozták körbe. Erre az irigységtől feltüzelt ariánusok gyilkosságra vetemedtek. Egy éjjel kővel eltalálták Borisont, a császárné eunuchját, akit János rendelt ki a himnuszéneklés vezetésére. De sokan meghaltak a nép közül is, mindkét pártból. Ennek hatására a császár megtiltotta az ariánusoknak, hogy nyilvánosan énekeljék himnuszaikat.

Abban az időben Sevenanus, Gabala püspöke, aki nagy tiszteletben állott sok főrangú előtt, és akit maga a császár és a császárné nagyon szeretett, Konstantinápolyba jött. János jószívvel fogadta őt, és amikor maga Kis-Ázsiába készült, őrá bízta egyházát. Ő azonban nem járt el híven hivatalában, hanem magamagát kedveltette meg a néppel. Serapion azonban, János klerikusa azon volt, hogy ezt Jánosnak jelentse. Egyszer pedig Sevenanus arra haladtakor Serapion nem állt fel, az meg méltatlankodva kiáltotta: „Ha Serapion klerikus nem hal bele ebbe, akkor Krisztus nem született emberi természetben!” Mikor János ezt meghallotta, visszatért, és kidobta ezt az istenkáromlót a városból. A császárnőnek ez egyáltalán nem tetszett, magához hívatta, és arra kéne Jánost, hogy béküljön meg. Ő ebbe semmiképpen nem egyezett bele, mígnem a császárnő a fiát, Theodosiust János térdére ültette, fogadkozva és könyörögve, hogy béküljön meg Severianusszal.

Ebben az időben történt az is, hogy Theophilus alexandriai püspök Dioscorust, a szent életű férfiút és Isidorust, aki korábban igen kedves volt előtte, igazságtalanul elűzte. Erre ők Konstantinápolyba jöttek, hogy a császárnak és Jánosnak elbeszéljék a történteket. János pedig, noha sokra becsülte őket, mégsem akart közösséget vállalni velük anélkül, hogy az ügyet megismerte volna. Mégis az a hamis híresztelés jutott el Theophilushoz, hogy János egyetért velük, és segítséget nyújt nekik. Erre Theophilus felháborodva ezen, bosszúhadjáratba kezdett, már nemcsak az ő megbüntetésükre, hanem János letétele érdekében is. Szándékát titkolva az egyes városok püspökeihez küldetett, azt mondván, hogy Origenes könyveit akarja elítéltetni. Epiphaniust, Ciprus püspökét, a szentséges és nagy hírű férfiút is megkörnyékezte, és szövetségesévé tette, arra kérve őt, hogy hozzá hasonlóan ő is ítélje el Origenes könyveit. Epiphamus jámborsága folytán nem figyelt fel a cselszövésre. Cipruson összehívta püspökeit, és megtiltotta Origenes olvasását. Jánost levélben kérte, hogy hagyjon fel e könyvek olvasásával, és e határozatot maga is erősítse meg. János azonban keveset törődött ezzel, az egyházi tanításban fáradozott, s abban ki is tűnt, ügyet se vetve arra, amit ellene terveztek.

Végül Theophilus sokáig titkolt gyűlöletét kinyilvánította és felfedte tervét, hogy le akarja tétetni Jánost, János ellenségei, sokan a klerikusok és a palota előkelőségei közül is, nemsokára alkalmasnak találták erre az időt, és azon mesterkedtek, hogy János ellen zsinatot hívjanak össze Konstantinápoly mellett.

Ezek után Epiphanius Konstantinápolyba jött, magával hozva az Origenes könyveit elítélő határozatot. János meghívása elől kitért Theophilus miatt. Néhányan, az Epiphanius iránti tiszteletből, aláírták Origenes könyveinek elitélését, de a legtöbben megtagadták. Közéjük tartozott Theotinus, Szkítia főpapja, a feddhetetlen életmódjáról nevezetes férfiú, aki így foglalt állást: „Én a magam részéről, Epiphanius, azzal szemben, aki már régen békében nyugszik, nem viselem el a jogtalanságokat, és nem vetemedem olyan istenkísértő káromlásra, hogy elvessem mindazt, amit elődeink nem akartak elutasítani, minthogy nem is látok semmi rossz tanítást az ő könyveiben. Akik gyalázkodva megtámadják ezeket, nem ismerik saját magukat, hiszen Athanasius, a niceai zsinat hitvédője is ezt a hitvédőt jelöli meg saját hitének tanújaként az ariánusok ellenében, könyveit pedig a magáéihoz csatolta, és ezt mondta: »A csodálatra méltó és fáradhatatlan szorgalmú Origenes bizonyságot tesz nekünk az Isten Fiáról, amikor kinyilvánítja, hogy az Atyával egyenlőképpen örökkévaló.«” János pedig nem háborodott fel azon, hogy miért végez szentelést Epiphanius az ő egyházában, bár ez kánonellenes, sőt azt kérte, hogy maradjon vele a többi püspökkel együtt.

Epiphanius azonban azt válaszolta, hogy nem marad, s nem imádkozik vele együtt, csak ha Dioscorust elűzi, és aláírja Origenes könyveinek elítélését. Amikor János ezt megtagadta, haragosai feltüzelték ellene Epiphaniust. Így Epiphanius elítélte Origenes könyveit és Dioscorust, Jánost pedig mint ezek védelmezőjét kezdte vádolni. János erre a következőket adta tudtára: „Sokat vétettél, Epiphanius, a kánonok ellen: először, mivel az én jogkörömbe rendelt egyházban szentelést végeztél. Azután, mivel ugyanott önhatalmúlag liturgiát végeztél; aztán mivel most meg csak önmagadban bízol, végezetül, mivel a meghívásomat elhárítottad. Mindezekért jól vigyázz, nehogy meghasonlás keletkezzék a népben, és ennek a veszedelmességét neked magadnak kelljen vállalni.” Ennek hallatára Epiphanius eltávozott.

Ciprusra visszatérőben ezt hagyta meg Jánosnak: „Remélem, hogy nem püspökként halsz meg!” Ő pedig ezt üzente vissza: „Remélem, hogy nem érsz el hazádba!” És így is történt. Epiphamus ugyanis útközben meghalt, János pedig nem sok idő múltán, püspökségéből letéve, száműzetésben fejezte be életét. Ennek a szent életű Epiphaniusnak a sírjánál ördögöt űznek.

Ez a férfiú csodálatosképpen bőkezű volt a szegényekhez. Egy alkalommal, miután az egyház összes pénzét kiadta, és semmi sem maradt, egy ember, aki akkor tűnt fel hirtelen, egy sok pénzzel teli zsákot nyújtott át neki, majd eltávozott anélkül, hogy bárki tudta volna, honnan jött, vagy hová távozott.

Mikor néhány szegény rá akarta szedni Epiphamust, hogy adjon nekik valamit, egyikük elterült hanyatt a földön, a másik meg fölé állt és siratta, mint egy halottat, és panaszos hangon kiáltozta, hogy semmije sincsen, amiből eltemethetné. Epiphanius odament, imádkozott, hogy nyugodtan pihenjen, és ellátta őt a temetéshez szükséges dolgokkal, majd megvigasztalva az embert, eltávozott. Az pedig társát rázogatva, így beszélt: „Kelj fel, ma azt esszük, amit te kerestél!” Miután sokáig rázogatta, és rájött, hogy tényleg meghalt, Epiphaniushoz rohant, elmondta neki, hogy mi történt, és kérlelni kezdte, hogy támassza föl halottaiból. Ő erre kegyesen megvigasztalta, de nem támasztotta fel társát, nehogy ilyen olcsó tréfát űzzenek Isten szolgáival.

Miután Epiphanius eltávozott, beszámoltak Jánosnak arról, hogy Eudoxia császárné tüzelte fel ellene Epiphaniust. Erre ő, a tőle megszokott szenvedéllyel beszédet intézett a néphez, melyben felrótta minden hibáját az asszonyi nemnek. Mindenki úgy fogadta, hogy ezt a beszédet voltaképpen a császárné ellen tartotta. Mikor ezt megtudta a császárné, elpanaszolta a császárnak, hogy a feleségét ért szidalom őrá háramlik vissza, de tetézve.

Ezek hatására a császár elrendelte, hogy hirdessenek zsinatot János ellen. Theophilus erre sietve összehívta a püspököket. János összes ellensége sietve összesereglett, gőgösnek és istentelennek nevezve őt. A Konstantinápolyba gyűlt püspökök már nem Origenes könyveiről tárgyaltak, hanem nyíltan János ellen léptek fel. Ezért elküldtek érte, és megidézték. Ő ezeket, mint ellenségeit ki akarta kerülni, és egyetemes zsinatot követelt. Azok azonban négyszer egymás után megidézték. Miután pedig igyekezett elkerülni őket, és azt hangoztatta, hogy hívjanak össze egyetemes zsinatot, elítélték őt, semmi mással nem vádolva, csak hogy nem akart engedelmeskedni az idézésnek. Ennek hallatára óriási lázadás tört ki a nép között, nem engedték őt elhurcolni a templomból, hanem azt követelték, hogy ezt az ügyet vigyék egy nagyobb zsinat elé. A császár parancsa azonban gyors távozásra és száműzetésbe kényszerítette őt. János attól félt, hogy a nép közt lázadás tör ki, ezért a nép tudta nélkül, önként átadta magát, hogy száműzetésbe vigyék. Mikor a nép ezt megtudta, fékezhetetlen lázadás tört ki, úgyhogy ez sokakat könyörületre indított még ellenségei közül is; ezek azt mondták, hogy rágalom áldozata lett, pedig egy kicsivel korábban még ők is letevését szerették volna látni. Az a Severianus pedig, akiről fentebb szó volt, a templomban tanítva, ezekkel a szavakkal ócsárolta Jánost: „Még ha semmi más bűne nem volna, gőgje akkor is elegendő ok letevésére.”

A császár és a püspökök ellen tehát mérhetetlen lázongás tört ki a nép között; ezért a császárné arra kérte a császárt, hogy hozassa vissza Jánost a száműzetésből. Ekkor óriási földrengés sújtotta a várost, amire mindenki azt mondta, hogy János igazságtalan elűzetése miatt történt. Követeket küldtek tehát Jánoshoz, arra kérve őt, hogy gyorsan térjen vissza, siessen imáival a pusztuló város segítségére, és csendesítse le a nép lázongását.

Utánuk egyre-másra követeket küldtek, hogy sürgessék visszatérését. Noha nem akart visszatérni, mégis rövid idő alatt hazahívták, s az egész nép gyertyákkal és fáklyákkal vonult elébe. Ő azonban nem akart visszaülni püspöki székébe. Azt mondta, hogy ezt a zsinati törvénykezésnek kell végrehajtania, és azoknak, akik elítélték őt, vissza kell vonniuk ítéletüket, A nép azonban csodálatos módon lázban égett, hogy őt püspöki székében ülve lássa, és hallják a nagy tanító szavait. Így a nép akarata jutott érvényre, kényszerítve őt, hogy intézzen beszédet hozzájuk, és üljön vissza trónjára,

Ezért Theophilus megszökött. Hierapolisba való megérkezése után meghalt ennek a városnak a püspöke, és Lamont, a szent életű szerzetest választották meg. Amikor azonban ő újra meg újra ki akart térni ez elől, Theophilus próbálta meg rábeszélni, hogy adja beleegyezését megválasztásához. Akkor ő megígérte ezt, ezekkel a szavakkal: „Holnap beteljesül az, ami az Úrnak tetszik.” A következő napon tehát a cellájához érkezők állhatatosan kérlelték, hogy fogadja el a püspökséget. Ő ezt mondta: „Imádkozzunk előbb az Úrhoz!” Mialatt imádkozott, bevégezte életét. János pedig serényen folytatta a tanítást.

Abban az időben egy palástos ezüstszobrot állítottak fel a Hagia Sophia templom melletti téren, Eudoxia császárné tiszteletére. A katonák és az előkelők nyilvános játékokat tartottak. Ez persze egyáltalán nem tetszett Jánosnak, ínikor látta, hogy mindez a templom gyalázatára van. Ezért szokásos bátorságával, ismét nyelvének fegyverével szállt harcba. Jóllehet könyörgő szavakkal kellett volna az uralkodókat meggyőznie, hogy hagyjanak fel az ilyen játékokkal, nem ezt tette, hanem az ékesszólás általa használt indulatos stílusában becsmérelte mindazokat, akik ilyeneket cselekszenek. A császárné ismét saját becsmérlésének tekintette ezt, és újból azon kezdett fáradozni, hogy összehívják a zsinatot János ellen.

János sejtette ezt, és ekkor mondta el a templomban leghíresebb beszédét, azt, aminek ez a kezdete: Újra őrjöng Heródiás, újra rajta a roham, ismét tálcán akarja megkapni János fejét” (vö. Mt 14,1–10). Ez a lépés még nagyobb haragra gerjesztette a császárnét.

Amikor aztán Jánost valaki meg akarta gyilkolni, a nép elfogta a merénylőt, és átadta a bíróságnak; a városi parancsnok azonban saját őrizetében tartotta, hogy meg ne öljék. Egy pap szolgája is megtámadta, azzal a szándékkal, hogy megölje. Valaki le akarta fogni János támadóját, erre az, két másik jelenlévővel együtt őt szúrta le. A kiáltozásra sokan összecsődültek, s közülük is többeket megölt. Ettől az időtől kezdve a nép védelmébe vette Jánost, házát éjjel-nappal őrizték.

A császárné sugalmazására tehát egybegyűltek a püspökök Konstantinápolyban, és János vádlói nagy buzgalommal láttak munkához. Midőn pedig elérkezett az Úr születésének ünnepe, a császár megüzente Jánosnak, hogy nem érintkezik vele, míg nem tisztázza magát a vádak alól. A püspökök pedig semmi más vádat nem tudtak fölhozni ellene, csak hogy letétele után, zsinati határozat nélkül, vissza mert ülni püspöki székébe. Ezért ítélték el. Végül Húsvét ünnepének közeledtével tudtára adta a császár, hogy nem lehet együtt vele a templomban, mivel két zsinat elítélte. Így János távol maradt, és egyáltalán nem lépett be a templomba.

Azokat, akik Jánost pártolták, johannitáknak nevezték.

Ezek után a császár kiűzette Jánost a városból, és száműzetése helyére, egy kis városba vitette, Pontus és a Római Birodalom határvidékére, a kegyetlen barbárokkal szomszédos területre. A kegyelmes Isten azonban nem engedte, hogy leghívebb bajnoka hosszú ideig ilyen helyen legyen.

A történtek hallatára Ince pápa nemtetszését fejezte ki. Zsinatot akart összehívni, ezért levelet írt Konstantinápoly papságának, nehogy valakit János utódjául fölszenteljenek.

Jánost a hosszú utazás elgyötörte, heves fejfájás kínozta, és nem tudta elviselni a kibírhatatlanul tűző nap hevét; szent lelke kiszabadult a test kötelékéből, szeptember hó 14. napján, Cumanában.

Halála után Konstantinápolyra és összes külvárosára heves jégeső zúdult; mindenki azt mondta, hogy ez Isten haragja miatt történt, mert igazságtalanul ítélték el Jánost. Ezt a szóbeszédet igazolta a császárné rövidesen bekövetkezett halála, ugyanis négy nappal a jégeső után ő is elhunyt.

Miután meghalt az egész földkerekség tanítómestere, a nyugati püspökök semmiképpen sem akartak közösséget vállalni a keletiekkel mindaddig, míg nem írják be ezt a szent nevet püspök elődeik sorába.

Theodosius pedig, a fentebb említett Arcadius mélyen keresztény gondolkodású fia, aki nagyatyja nevét és vallásosságát örökölte, a tanító szent maradványait januárhavában átvitette a császári városba. A hűséges nép fáklyákkal és gyertyákkal ment elébe. Theodosius pedig alázatos imádsággal fordult ereklyéihez, és könyörgött Arcadiusért és Eudoxiáért, hogy nyerjenek bocsánatot, mert tudatlanul vétkeztek. Tudniillik szülei már régen halottak voltak.

Ez a Theodosius annyira irgalmas volt, hogy azok közül, akik ártottak neki, senkit sem ítélt halálra, mondván: „Bár a halottakat is visszahívhatnám az életbe!” Az ő udvara kolostorhoz volt hasonlatos: megtartotta a hajnali imaórákat és olvasta a Szentírást. Feleségét Eudoxiának hívták, aki sok költeményt szerzett hősi versmértékben. Volt egy Eudoxia nevű leánya is, akit Valentinianushoz adott feleségül, őt pedig császárrá tette.

Mindezek forrása a Háromrészes Egyháztörténet.

János az Úr négyszázadik esztendeje körül halt meg.