Elmélkedés 9.

Aki Krisztusba öltözött, annak halála nem a kárhozat, hanem az örök boldogság kapuja.

 
Annak az újfajta létmódnak kezdete, amely a test feltámadásával és az egész teremtett világ megdicsőülésével fog betetőződni. Üdvözítőnk nem a meghalás kényszerét vette le rólunk, hanem a halál fullánkját vette el (1Kor 15,55) amennyiben megszüntette reménytelenségét és ezzel a borzalmasságát. A krisztusi ember a Keresztre feszített példája szerint bízvást mondhatja halála pillanatában:Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet (Lk 23,46) A halál megszűnt a bűn zsoldja lenni, kénytelen kiadni zsákmányát, a halhatatlanságra teremtett embert (Róm 8,10) A keresztény ember nagyon is kénytelen, sőt köteles is, sok gyötrődés közepette küzdeni a rossz ellen, és el kell szenvednie a halált is, de részesedik a ,húsvét titkában, mert a halálban Krisztushoz válik hasonlóvá, és a reményből erőt merítve jut el a feltámadásra. Krisztus kereszthalálában való részesedésünk következtében a halálnak előjelei, a rá emlékeztető és útját előkészítő szenvedések is szakrális jellegűvé váltak. Sőt, ha krisztusi lélekkel viseljük azokat, jelzik és növelik a bennünk működő kegyelmet. A jó halál előkészítőinek annyiban mondhatók, amennyiben leszoktatnak a földi dolgok túlértékeléséről, könnyebbé teszik az elválást. Szolgálhatjuk mások lelkének javát is, a krisztusi titokzatos Test kiépítését is munkálhatjuk: Testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, Testének, az Egyháznak javára (Kol 1,24)