Évközi 33. hét kedd

Évközi 33. hét kedd

„Nem illik a színlelés a mi életkorunkhoz”

Fiatalabb koromban őszinte lelkesedéssel olvastam a Makkabeusok első könyvét, ami a hithű zsidók bátor és kitartó harcairól és a végén a hősök önfeláldozó haláláról szól. Kevésbé tudott magával ragadni a Makkabeusok második könyve, amely nem folytatása az első könyvnek, hanem egy más szempontokat figyelembe vevő kortárs szentíró élménybeszámolója a Krisztus előtt 180-160. évek eseményeiről. A kor és az események lényegében azonosak, a történetek hősei nem kisebb hősök, mint Makkabeus Júdás és harcostársai. Talán az is befolyásolta véleményemet, hogy a második világháború idején voltam magam is fiatal, és ha nem is kerültem a magyar hadseregbe és a frontra, de a harctér a mi falunkat is körülvette, és négy és fél hónapig pár kilométerre tőlünk félkörben húzódott mellettünk. Ma a Makkabeusok második könyvéből kapunk ízelítőt. Nem Matatiás pap áll az események közepén, akinek legényfiai és erős hitű modini polgártársai jelentettek közvetlen segítséget a hősies ellenállásban, és aki a hitehagyó zsidó nyilvános áldozatát akadályozta meg a pogány oltárnál azzal, hogy a királyi követ előtt szúrta le kardjával őt és magát a király küldöttét is, hanem a kilencven éves Eleazár. Eleazárnak, a legkiválóbb írástudók egyikének, egy élemedett korú és tisztes külsejű férfinak erőszakkal kinyitották a száját, így akarták kényszeríteni, hogy disznóhúst egyen. Ő azonban a dicső halált többre becsülte a gyalázatos életnél, ezért önként ment a vesztőhelyre. Jól tudta ugyanis, hogy miként kell viselkednie. Ezért hűséges kitartással el volt tökélve arra, hogy az élethez való ragaszkodás miatt tiltott dolgot nem enged meg magának” (6,18-20) Ha az erőszakkal kinyitott szájába tömték volna a disznóhúst, nem követett volna el bűnt, hiszen bűnt csak az követ el, aki tudva és akarva nem engedelmeskedik Isten parancsolatának. Ő azonban nyilván úgy gondolkodott, hogy neki még csak kényszer alatt sem szabad érinteni a tiltott eledelt. Ezért indult önként a kivégző hely felé. Közben azonban melléje szegődtek jóakarói, akik felajánlották, hogy hoznak birkahúst, elrejtik a disznóhús mellé, Eleazár azt nyugodtan elfogyaszthatja. Így becsapják a király küldöttét, aki azt hiszi, hogy a pogány áldozati húsból evett. Ő azonban visszautasította ezt a segítséget: „Ő azonban arra a tiszteletre gondolt, amely korát és öregségét méltán megillette, és arra a veleszületett nemességre, amelyben megőszült, valamint azokra az erényes cselekedetekre, amelyeket gyermekkorától fogva gyakorolt, ezért a szent és Isten által hozott törvény értelmében azonnal válaszolt és kijelentette, hogy küldjék csak inkább az alvilágba. Mert nem illik mondta a színlelés a mi életkorunkhoz. Sok ifjú ugyanis abban a hitben volna, hogy a kilencvenéves Eleazár a pogányok ételére tért át, és így tévútra vezetné őket az én színlelésem, s egy múló élet parányi idejéhez való ragaszkodásom. Ezáltal pedig szégyent és átkot hívnék le vénségemre. Az emberek büntetésétől s jelen pillanatban megszabadulnék ugyan, a Mindenható kezét azonban sem élve, sem halva el nem kerülhetem. Azért elszántan válok meg életemtől, így legalább méltónak mutatom magam idős koromhoz. Készséges szívvel és bátorsággal halok tisztes halált a magasztos és szent törvényekért, hogy nemes példát adjak az ifjaknak. E szavak után azonnal a vesztőhelyre hurcolták” (23-28)