Évközi 33. hét szerda

Évközi 33. hét szerda     
2Makk 7,1.20-31; Lk 19,11-28

Nem én ajándékoztam nektek szellemet, lelket és életet, nem én illesztettem össze egyikteknek sem a tagjait” 

Ma a Makkabeus-korból csodálatos példáját olvashattuk a nem katona-hősöknek. Egy hős lelkű édesanya és hét fia állt a hittagadást parancsoló király előtt: „Történt pedig, hogy elfogtak hét testvért is anyjukkal együtt. Ostorral és szíjjal verette őket a király, hogy a törvényben tiltott sertéshúsevésre kényszerítse őket”. (7,1) Napjainkban azt mondanánk, hogy ez a király egy szadista gazember volt. Előbb agyonkínoztatta az egyik fiút, aki az ostorozás után számon kérte a királytól, hogy mit is akar elérni kínzóeszközeivel. A sértett király serpenyőket és üstöket vitetett a kínzás helyére, levágatta a fiú két keze és lába fejét, kivágatta nyelvét, lenyúzatta fejbőrét, végül csonka testét a tűz felett serpenyőben süttette meg. A többiek ezalatt egymást biztatták, hogy ha sor kerül rájuk, Istenen bízva bátran vállalják a kínos vértanúságot. Hat fiát látta iszonyú kínok közt meghalni az édesanya legkisebb fiával együtt. Mindegyik bátran szenvedett, és hősként halt vértanúhalált Istenért, hitéért. Mielőtt a legfiatalabb fiát kínozni kezdték volna, az édesanya olyan gyönyörűen magyarázta meg az édesanya hivatását, hogy többszörös csodálkozást válthat ki belőlünk. Először is az anyaságról szól bámulatra méltóan: „Nm tudom, mi módon jelentetek meg méhemben. Nem én ajándékoztam nektek szellemet, lelket és életet, és nem én illesztettem össze egyikteknek sem a tagjait, hanem a világ Teremtője, aki megalkotta az embert eredetébe, s mindennek megadja létét. S ő irgalmasságában vissza is adja nektek lelketeket és életeteket, ha ti most feláldozzátok magatokat törvényeiért” (22-23) Nem hazudja, hogy ő uralkodott a méhében lévő magzatokon, hanem okosan megvallja az igazságot: a gyermek Istené. Az édesanya ajándékba kapja magzatát, hogy vigyázza és nevelje, majd szülje meg. Aztán is Istené marad minden élő. Az életet eldobni bűn, de ha erőszakkal elveszi valaki, és azt Isten törvényeiért önként oda is adja az ember, azt Isten bőségesen megjutalmazza hűségéért, és a feltámadáskor dicsőségesen kapja vissza. A király közben azt ígérgette, hogy ha a legkisebb fiú hajlandó megtagadni hitét és Istenét elhagyva hozzá, a királyhoz csatlakozik, gazdagságot, boldogságot és királyi barátságát biztosítja neki. Annyira ostoba volt a király, hogy ki mert jelenteni ilyen hazugság-áradatot, amikor a fiú saját szemével látta iszonyú kegyetlenségét. Már csak abban bízott a jellemtelen király, hogy az anya lesz hat fia gyilkosának segítőtársa. Az anya pedig igen okosan biztatni kezdte fiát anyanyelvükön, hogy tartson ki Isten, hős vértanú testvérei és édesanyjuk hitében. Így is történt. Utolsó biztatása így szólt: „Ne félj tehát ettől a hóhértól, hanem légy méltó testvéreidhez. Osztozz a sorsukban és szenvedd el a halált, hogy egykor, az irgalmasság idején testvéreiddel együtt visszakapjalak téged is” (29) a hős ifjú pedig keményen ezt mondta: „Mire vártok? Én nem engedelmeskedem a király parancsának, hanem a törvény parancsának, amit Mózes adott nekünk. Te pedig a héberek minden bajának szerzője nem kerülöd el Isten kezét!” (30-31) Sok magyar testvérünk ma is elmondhatja kínzóinak, balsorsa szerzőinek ezt a záró igét.