Elmélkedések 14.

A morális szentség első feltétele, hogy adjuk meg Istennek az Őt megillető tiszteletet. 

 
A tízparancsolat második parancsa figyelmeztette erre az izraelitákat, akik nemcsak attól tartózkodtak, hogy e parancs eredeti céljának megfelelően a legszentebb nevet babonás varázslatra ne használják, hanem a fogság utáni időben már kiejteni sem merték Jahve nevét, ezért Adonáj-t (Urunk) mondtak helyette. Talán ezzel a túlzással is szembe akart fordulni Jézus, amikor Istenről következetesen mint Atyánkról beszélt. Ugyanakkor a Miatyánk legelső kérése így hangzik: Szenteltessék meg a te neved! A hagyományos értelmezés szerint ennek jelentése: tartassék szentnek, az emberi atyáknál mérhetetlenül különbnek az Isten; bizalommal, hódolattal közeledjék feléje az ember. Ebben a fogalmazásban már egybeesik Isten nevének megszentelése és Isten megdicsőítését tartotta Jézus is élete legfőbb feladatának. Szolgai alakját, földi életét, sőt szenvedését is az Atya megdicsőítésének mondotta. A morális szentség második feltétele, hogy elkülönüljünk a bűnös világtól (1Jn 2,15-16), és keressük az ő megdicsőítését (ApCsel 12,23) Isten gyűlöli a bűnt (Zsolt 5; Péld 15,8-9.25.29) A bűnös világ kerülése azonban korántsem jelenti a szent és a profán feladatok olyan elkülönítését, mintha Krisztus követői kivonhatnák magukat evilági kötelességeik teljesítése alól, vagy nem volna kötelességük más világnézetűekkel együtt munkálkodni a világ jobbá tételén. Istennek a bibliai értelemben vett szentsége és dicsősége jelen van minden jóra való törekvésben.