GALGANI SZENT GEMMA
szűz
*Borgo Nuovo (Lucca mellett) 1878. márc. 12. +Lucca,
1903. ápr. 11.
A jámbor és jómódú szülők, Enrico Galgani gyógyszerész
és Aurelia Landi házasságából öt fiú és három lány született. Gemmát, aki a
negyedik volt a sorban, már a születését követő napon megkeresztelték; neve
drágakövet jelent. És Gemma erényei folytán valóban családja ékessége és az
Egyház drágaköve lett.
Gemma kétéves volt, amikor Luccában először vitték
Emilia Vallini magániskolájába, ahol írni, olvasni, kézimunkázni tanult.
Nevelőnői visszaemlékezései szerint akár becézték, akár korholták, nyugodt
mosollyal fogadta. Gyorsan megtanulta kívülről a mintegy félórányi imádságokat,
és ötéves korában a Szent Szűz officiumát vagy a Halottak zsolozsmáját úgy
olvasta, mint bármelyik felnőtt.
Szülei felfigyeltek gyermekük rendkívüli képességeire:
édesapja kényeztetése nemegyszer terhes volt már Gemma számára, édesanyja
viszont úgy tekintett Gemma adottságaira, hogy ,,aki sokat kapott, attól sokat
is követelnek vissza''. Mint lánya első lelkivezetője szigorúságával egy életre
meghatározta annak lelki életét. Gemma tőle tanult istenismeretet, édesanyja
szerettette meg vele az első erénygyakorlatokat és a gyakori gyónást, együtt
imádkoztak, s fogalmaztak meg kisebb-nagyobb jófeltételeket. Annál fájdalmasabb
volt Gemma számára a tüdővészben szenvedő anya korai halála (1886), de a
keresztény élet egyetlen feladatából, az isteni akarat elfogadásából, jól
vizsgázott. Pár év múlva ugyanilyen alázattal és belenyugvással fogadta el azt
a fájdalmat is, amelyet édesapja, majd legszeretettebb öccse és nővére
elvesztése okozott. Úgy tűnt, Isten mindenkitől el akarja választani őt, hogy
lelke egészen megtisztuljon minden földi ragaszkodástól, és alkalmassá váljék
annak a Szeretetnek befogadására, amely erősebb a halálnál és ezért örökre
egyesít Istennel és Benne mindenkivel, akit szeretünk.
A bérmálását és anyja halálát követő évben kezdett
felébredni benne a vágy a szentáldozás után. Gyakran kérte könnyes szemekkel
gyóntatóját, tanítóit: ,,Adjátok nekem Jézust!'' Kilencéves volt, amikor -- a
kor szokásaitól eltérően -- 1887. június 17-én első szentáldozásához
járulhatott. Jézus Szentséges Szívének ünnepe volt az a nap. ,,Vágy szállta meg
lelkemet, hogy ezt az Istenemmel való egyesítést tartóssá tegyem'' --
emlékezett vissza Gemma arra a napra, melynek évfordulóját egész életében
áhítattal megünnepelte.
Ettől kezdve nap mint nap egy célt tűzött maga elé:
hogy állapotbeli kötelességeit minél lelkiismeretesebben teljesítse. 1886-tól a
Szent Zitáról nevezett apácák intézetébe járt. Természete szerint élénk, heves
vérmérsékletű volt, gyors és éles eszével pedig könnyen túlszárnyalhatta volna
összes tanulótársait, és eminensként tündökölhetett volna. Ezzel szemben
ismerősei zárkózott, hallgatag, cselekedeteiben szilárd és megfontolt, rövid,
szókimondó stílusa miatt néha szinte udvariatlan természetűnek vélték. Mindez
tudatos önnevelésének gyümölcse volt. Jó feleletei jutalmául azt kérte, hogy a
tanárnő a szent kereszt titkairól beszéljen neki. Eleinte -- saját bevallása
szerint -- nemigen értette a hallottakat, nemsokára azonban saját életének
tapasztalatai siettették az értést.
Szinte egész életét végigkísérték a betegségek.
Először öccse, Luigino halála törte meg egészségét. Luigino papnak készült, s
mély lelki rokonság fűzte össze a két testvért. Gemma az utolsó pillanatig
kitartott a tüdőbeteg ápolásában, majd három hónapra ő maga is súlyosan
megbetegedett. Amikor csonttuberkulózisa miatt meg kellett operálni, nem
engedte elaltatni magát. Szenvedései közben a Megfeszített képére tekintett:
ilyenkor megnyugodott és bocsánatot kért türelmetlenségéért. Hónapokig kellett
mozdulatlanul feküdnie; fején, ágyékán kelések támadtak. Ekkor ismerte meg
Possenti Gábor[8] életét, s vált az ő lelki testvérévé. Egy este ugyanis a
másnapi szentáldozásra készülve a Boldogságos Szűz biztatására végképp
elhatározta, hogy szerzetes lesz. Éjjel megjelent álmában Possenti Gábor és így
szólt hozzá: ,,Gemma! Fogadd meg bátran, hogy apáca akarsz lenni, de mást ne
mondj!'' -- Gemma, noha nem egészen értette e szavakat, megcsókolta Possenti
Gábor szerzetesi ruháját és a feléje nyújtott passzionista fakeresztet,
miközben Gábor kétszer is a testvérének szólította őt.
Betegsége súlyosbodott, s mivel az orvosok lemondtak
életéről, családja csodáért esedezett. Gemma kilencedet kezdett Alacoque Szent
Margit (lásd: A szentek élete, 602. o.) tiszteletére. A novénát Possenti
Gáborral imádkozta végig. Az utolsó napon -- március első péntekje volt --
gyónt és áldozott, két óra múlva pedig gyógyultan fölkelt betegágyából.
Örvendező családja nem is sejtette, hogy azon a reggelen a szentáldozásban maga
az Úr Jézus Krisztus fogadta őt leányává, és a Fájdalmas Szüzet adta
édesanyjául.
Ezek után Gemma életében -- miközben tizenkét éves
kora óta egész családja háztartását a legnagyobb gondossággal vezette -- szinte
állandósultak a természetfölötti kegyelmek. Csaknem megszakítás nélkül
kapcsolata volt a mennyországgal, látta Őrangyalát, s tőle tanulta a
tökéletesség útján oly fontos ,,apróságokat'': kevés beszéd, türelem, a saját
vélemény kerülése, őszinte bűnvallás, tökéletes engedelmesség, a szemek
fékezése, minden finomabb ruha megvetése. (Gemma egész életében egyetlen,
magasan gombolódó, fekete posztókabátot viselt; ha emberek közé ment, ezt vette
egyszerű kis házi ruhájára. A róla fennmaradt fényképen is ebben látható.)
1899. június 8-án, a Szent Szív ünnepének vigíliáján
az Úr megajándékozta őt szent sebeinek stigmáival. Ettől kezdve minden
csütörtök este nyolc órától másnap három óráig láthatók voltak testén az Úr
Krisztus vérző sebei. Szemtanúk megfigyelhették testén a csontig hatoló
ostorcsapások nyomait, fejét elborította a vér a töviskoronától, vállán látható
volt a kereszt okozta seb. Szombatra vagy legkésőbb vasárnapra eltűntek e stigmák,
sebei tökéletesen begyógyultak.
Nagy kínt jelentett Gemma számára e rendkívüli
kegyelmek eltitkolása. Hogy környezete kíváncsisága elől elrejtőzhessék,
gyóntatója tanácsára a tizenegy-gyermekes Giannini családhoz költözött, akik
gyermekükként fogadták be őt nevelőanyjával együtt, akit szintén gyóntatója
adott neki. Gemma az Úr parancsa szerint tökéletes engedelmességet fogadott
gyóntatójának (P. Germano di S. Stanislao passzionista szerzetesnek) és
nevelőanyjának, Ceciliának is.
Gemma napjai munkával és imádsággal teltek. Reggel két
szentmisét hallgatott, naponta áldozott, este egyórás szentségimádást tartott.
Napközben mindenféle szolgai munkát megtalált magának. Idegenek részéről sok
megszólás, meg nem értés, bántás, gúny érte: mindezeket csendes alázattal
fogadta, s minél inkább megismerte az Úr szenvedéseit, annál lángolóbb
szeretettel akart részesedni bennük. Bátran járta a kisebb-nagyobb, de
folyamatos önmegtagadások útját: keveset evett (az Úr saját kérésére
megfosztotta őt az ízek érzékelésének képességétől), általában lesütött szemmel
járt, noha szép hangja volt, csak a templomban énekelt. Ennek a lelkületnek
köszönhette, hogy extázisai közepette a templomban nem keltett feltűnést; még
sóhaj vagy hangos fohász sem hagyta el ajkait. Nevelőanyja kézmozdulata szerint
térdelt vagy ült le a szentáldozás után, majd vele távozott a templomból.
Gyóntatója sok más módon is próbára tette alázatát: nemcsak a kemény testi
vezeklésektől (ostorozás) tiltotta el, hanem arra is felszólította, legyen
tartózkodóbb a természetfölötti kegyelmek iránt. Az Úr azt is megengedte, hogy
amikor stigmái megvizsgálására az egyházi hatóságoktól kiküldött orvos
letörölte a vért a kezéről, a seb eltűnt, nem jelentkezett friss vér, s ezzel
stigmáinak és életszentségének hitelessége erősen megkérdőjeleződött. Gemma nem
tiltakozott és nem védekezett, amikor a hír hallatára többen szemfényvesztőnek,
hisztérikának tartották. Mindent Istenre bízott, akitől mindent alázattal akart
elfogadni.
Amint gyóntatója parancsára írt beszámolóiból tudjuk,
nagy lelki szárazságai voltak és sok kísértést szenvedett. Súlyos
tisztaságellenes kísértései egyikén jéghideg vízbe vetette magát. A sátán
többször megkörnyékezte a kétségbeeséssel is.
A legsúlyosabb elviselnivaló azonban az volt számára,
hogy mindhalálig sikertelenül próbálkozott szerzetbe lépni. A szaléziánusok
egészségi állapota miatt nem engedélyezték belépését. Az Úr sugallatára nagyon
sokat fáradt azért, hogy Luccában passzionista zárdát alapítsanak, ami azonban
csak Gemma halála után következett be. Szinte az ő élete volt az az áldozat,
amit az Úr elfogadott és felhasznált arra, hogy e szent akarata teljesüljön.
Gemma pedig -- a zárda alapításáért fáradozva -- visszaemlékezett Possenti
Gábor szavaira, és most megértette, hogy ebben a kérdésben is a legteljesebb
Istenre- hagyatkozást várja tőle az ég, a minden feltétel nélküli szent vágyat,
melyet nem fékez és nem befolyásolhat az sem, hogy lesz-e földi beteljesedése
vagy sem. Az Úr valóban színarannyá égette a lelkét. Vágyai egy pontra zsugorodtak
össze: ,,Jézusom! -- kérte -- tégy magadhoz egészen hasonlóvá!... Te vagy a
fájdalmak férfia, add, hogy én a fájdalmak leánya legyek!'' Az Úr pedig a
misztikus eljegyzés kegyelmével felelt imájára.
Ahogy közelgett élete vége, úgy lettek áldozatai
mindinkább misztikus jellegűek: istenkáromló beszéd hallatára vér borította el
testét, sokszor sírt véres könnyeket a bűnösökért.
1902 pünkösdjén kezdődött meg az a keresztút, mely a
következő év nagyszombatján elvitte őt élete egyetlen Céljába, az Isteni
Lényegbe. Betegsége alatt szinte semmiféle eledelt nem tudott magához venni.
Nagy testi és lelki kínjai közepette állandó röpimája volt: ,,Jézusom,
irgalom!'' A halál beállta előtt mély elragadtatásba esett, karjai ki voltak
feszítve, mintha a kereszten haldokolna. Utolsó szavai ezek voltak: ,,Most már
való igaz, hogy többet nem bírok el. Jézus! Neked ajánlom szegény lelkemet!
Jézus!''
Passzionista szerzetesi ruhában temették el. Amikor a
temetés után két héttel exhumálták, szíve teljesen ép volt, telve friss vérrel,
mint életében.
1907. július 31-én Luccában megnyílt a passzionista
zárda, amiért Gemma annyit fáradozott és imádkozott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése