Schönborn bíboros a pápai buzdításról: Mindenkit integrálni kell az egyház közösségébe

Örömmel és lelkesedéssel szólt a buzdításról - AP

Az „Élet öröme” kezdetű pápai buzdítás pénteki sajtóbemutatóján másodikként szólalt fel Christoph Schönborn bécsi bíborosérsek, aki előadásában jól kiegészítette Baldisseri bíboros, szinódusi titkár tárgyilagos kiértékelését. Amíg az egyik inkább tartalmi elemzést adott, addig a másik a dokumentum stílusát és hangulatát elemezte és így a kettő együttese adja a teljesebb képet Ferenc pápa igazi szándékáról.

Személyes hangú, pozitív üzenet

A bécsi bíboros ráadásul az előadását mosolyogva, derűsen tartotta meg, amivel „konkrét, egyszerű és érthető” jelét adta az ő személyes véleményének. Meg is vallotta, hogy „ez a buzdítás egy olvasható pápai megnyilatkozás”, szemben az egyébként „nehezen megemészthető” szentszéki dokumentumokkal.  A pápa személyes hangú üzenete személyes állásfoglalásra készteti az olvasót és a bíboros nem rejtette el a lelkesedését. Többek között azért lelkesedett, mert a buzdítás elkerülte a „kétvágányúság” veszélyét, amely szemlélet a családokat „szabályos” és „szabálytalan” kategóriákra osztályozza. A dokumentum ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy mindnyájan Krisztuséi vagyunk.

Mindenkit integrálni kell az egyház közösségébe

Ferenc pápa alapgondolata, hogy „mindenkit integrálni kell az egyház közösségébe” (AL 297), mert hiszen ez magának az evangéliumnak az alapvető meggyőződése: „mindnyájan Isten irgalmára szorulunk”. A pápa magyarázatképpen idézi Jézus kérdését, melyet a vádaskodó farizeusoknak tesz fel: „Aki bűn nélkül való közületek, az vesse rá az első követ” (Jn 8,7). „Azok a «szabályos» családok, ahol minden a helyén van, ők is úton vannak, nekik is tovább kell növekedni, tehát még tanulni kell ahhoz, hogy az előttük álló újabb szakaszokat végigjárják”.

A buzdítás mindenkire tekintettel van

A Szentatya úgy tud beszélni mindenkiről – állította Schönborn bíboros – hogy senkit nem kategorizál, hanem egyenlőképpen fordul bárki felé, méghozzá „az Isten szívével és Jézus szemével” (AL 297), mert az Isten magához fogad mindenkit és mindenkinek megadja az evangélium örömét. Így tekintve az „Élet öröme” kezdetű pápai buzdítás „megerősítő” jellegű, hiszen senkit nem ítél el, senkit nem zár ki, és éppen ebből adódik az olvasó öröme.

Változás történt az egyház nyelvezetében

„Számomra az „Amoris Letitia” mindenekelőtt és első helyen „nyelvi esemény”, hasonlóan az „Evangelii Gaudium”-hoz. Változás történt ugyanis az egyházi nyelvezetben és ez érezhető volt már a szinódusi megbeszélések során” – utalt a bíboros saját tapasztalatára. Ez a váltás nem csak egy nyelvi stílus, hanem mély tisztelet a másik iránt, és nem is annyira a „problémás esetekre” tekint, hanem a másik megismételhetetlen személyére. Ilyen értelemben mondta Ferenc pápa az Evangélium öröme enciklikájában, hogy a „másik ember előtt le kell vetnünk a saruinkat” (EG 36). Ez a szemlélet, mely alapvető jellegű a buzdításban, két mai kulcskifejezésben ölt testet, ezek pedig a megkülönböztetés és a személyes kísérés. Ez a szemlélet nemcsak a szabálytalan esetekre vonatkozik, hanem minden emberre, minden házaspárra és minden családra”.

„Az én legnagyobb örömem, emelte ki Schönborn bíboros, abban áll, hogy a buzdítás következetes módon meghaladja a mesterséges, külsőleges, tiszta felosztást a szabályos és szabálytalan esetek között és mindenkit az evangélium egyetemes elvárása elé állít, amit Szent Pál így fogalmaz meg:  „Isten ugyanis minden embert az engedetlenségben fogott össze, hogy mindenkin könyörüljön” (Róm 11,32).

A relativizmus veszélyével szemben

A bécsi bíboros őszintén felvetette a kérdést, hogy vajon ez a „mindenkit belefoglalás” szemlélet vajon nem kedvez-e a relativizmusnak? Az irgalmasság ilyen erős hangsúlyozása vajon nem vezet-e túlságos engedékenységhez és végül nem jutunk-e oda, hogy mindenki mindent megtehet? Válaszként  a bíboros a buzdítás 35. pontjából idéz: „A házasság kapcsán nem mondhatunk le arról, hogy szembeálljunk a jelenlegi mentalitással, hogy a divatot kövessük, hogy ne érezzük magunkat alsóbbrendűnek ezzel az erkölcsi és emberi hanyatlással szemben. Megfosztanánk így a világot azoktól az értékektől, amit lehet és kell is nekik nyújtanunk. Biztos, nincs értelme annak, hogy megálljunk a jelenlegi rossz dolgok szónoki bejelentésénél, mintha mi nem tudnánk változtatni rajta. Az sem vezet semmire, hogy normákat szabunk a hatóság számára. Felelős és nagylelkű erőfeszítésre van szükség, mely felsorakoztatja a házasság és a család érdekeit szolgáló érveket és szempontokat oly módon, hogy az emberek készségesebben tudjanak válaszolni az Isten nekik nyújtott kegyelmére (AL 35).

A házasság és a család keresztény szemlélete ma is változatlan vonzerővel bír

Ferenc pápa meggyőződése, hogy „a házasság és a család keresztény szemlélete ma is változatlan vonzerővel bír, de egy egészséges önkritikus magatartást igényel, vagyis alázatosnak és realistának kell lennünk. „Lehet, hogy talán az a mód, ahogy keresztény meggyőződésünket prezentáltuk, váltotta ki azt a magatartást, ami miatt most éppen panaszkodunk. Sokszor a házasságnak túlságosan is elvont, néha mesterségesen épített eszmei-teológia megközelítését adtuk, mely távol maradt a konkrét helyzetektől és a családok valóságos lehetőségeitől. Ez a túlzott eszményesítés, különösen amikor nem ébresztettük fel a bizalmat az Isten kegyelme iránt, okozta azt, hogy a házasság nem lett már többé kívánatos és vonzó” (AL 38).

A személyes vallomás alázatra nevelt

Schönborn bíboros megosztotta az újságírókkal egyik tanulságosan szép szinódusi tapasztalatát: „A szinódus tizenhárom nyelvi csoportjából kettőben a résztvevők megosztották egymással saját családjaik helyzetét, örömeiket és gondjaikat. Kiderült, hogy szinte minden résztvevő tágabb családjában vannak szabálytalan esetek. Amikor a többi csoport is spontán átvette ezt a megoldást, egyetemessé vált a tapasztalat, hogy mennyire törékeny családokban élünk, mi katolikusok is. Ebből a megosztásból, amin keresztül megismertük, hogy milyenek is vagyunk, egyáltalán nem következik, hogy eltávolodnánk az ideáljainktól, hanem Ferenc pápa a két szinódus reális tapasztalatából kiindulva egyértelműen pozitív, reménységgel teli tekintettel fordul a mai családok felé. Ez a rátekintés azonban egy lelkipásztori megtérést igényel, amiről már az „Evangelii Gaudium” is enciklikájában lelkesen beszélt”.

Hivatásunk a lelkiismeret formálása és nem annak a helyettesítése

„Sokáig azt hittük, hogy a doktrinális, bioetikai és erkölcsi kérdéseket hangoztatva – anélkül, hogy a kegyelemre megnyílást motiváltuk volna – mintha máris elégségesen támogattuk volna a családokat, a házastársi kötelék létrehozásával. Nehézségünk van abban, hogy a házasságot inkább a növekedés és a megvalósulás dinamikájában mutassuk be, nem pedig úgy, mint egy egész életre szóló elhordandó terhet. Óvakodunk attól, hogy teret adjunk a hívek lelkiismeretének, akik sokszor a lehető legjobban válaszolnak az evangéliumra saját határaik között és előre tudják vinni saját személyes megkülönböztetésüket azokról a helyzetekről, melyben minden minta összetörik. Arra szól a hivatásunk, hogy formáljuk a lelkiismeretet, és ne pedig a helyére lépjünk” (AL 37).

Bizalomból kiindulni és kísérni

Ferenc pápa az emberek szívében és vágyakozásában rejlő mély bizalomból kiindulva beszél. Jól kifejezik ezt a nevelésről szóló kifejezései. Észre lehet venni itt a személyes felelősségre nevelés nagy jezsuita hagyományát. Két ellentétes veszélyről beszél: a „laissez-faire, hadd csinálja” elve egyfelől és a megátalkodott ellenőrzés és uralom másfelől. Egyfelől igaz, hogy a család nem mondhat le arról, hogy a támasz, a kísérés és a vezetés helye legyen…, mindig szükség van éberségre” (AL 260).

Nagy szeretettel gyarapítsuk a gyermek szabadsága növekedését

„De az őrködést nem szabad eltúlozni. A rögeszmésség nem nevelő, nem ellenőrizhetünk minden helyzetet, amibe a gyermekünk belekerülhet. Ha egy szülő rögeszmésen tudni akarja, hol van a gyermeke, mert ellenőrizni akarja minden mozgását, és ha csak arra törekszik, hogy mindent ellenőrizzen, akkor így nem nevel, nem készíti fel az élet kihívásaira.  Ezzel szemben alapvető szándéka legyen, hogy a gyermekében nagy szeretettel gyarapítsa a szabadsága növekedésének a folyamatait” (AL 261).

Személyes megkülönböztetés révén érett személyiséget

Schönborn bíboros a pápa nevelésről szóló gondolatait az egyház lelkipásztori gyakorlatára vonatkoztatta, hiszen a pápa sokszor beszél a hívek lelkiismeretébe vetett bizalomról. Arra szól a hivatásunk, hogy formáljuk a lelkiismeretet, és ne pedig a helyére lépjünk” (AL 37). Az igazi nagy kérdés az, hogy miként formáljuk a lelkiismeretet?  Mert ebben áll az egész dokumentum megértésének a kulcsa, amit a pápa „személyes megkülönböztetésnek” nevez, főként a súlyos helyzetekben. A megkülönböztetés az ignáci lelkigyakorlatoknak a központi fogalma – értelmezte a pápa kulcsfogalmát a bécsi bíborosérsek.

Ne képezzünk távirányítású robotokat, hanem Krisztus barátságában megérlelődött személyeket!

Ez ugyanis segít abban, hogy megkülönböztessük az Isten akaratát az élet konkrét helyzeteiben. Ez a megkülönböztetés csinál az emberből érett személyiséget és így az ember keresztény útja ennek az érettségnek az elérésére törekszik. Ne képezzünk távirányítású robotokat, hanem Krisztus  barátságában megérlelődött személyeket! Ott, ahol fokozatosan megérlelődött ez a megkülönböztetés, ott el lehet jutni a „lelkipásztori megkülönböztetésig”, mely főként olyan helyzetekben szükséges, melyek nem válaszolnak teljesen arra, amit az Úr nekünk javasol” (AL 6).

Erről a „lelkipásztori megkülönböztetésről” beszél a buzdítás nyolcadik fejezete, melyet valószínűleg nagy érdeklődéssel fogad majd az egyházi vélemény és a sajtó is.

Beszéljünk a szeretetről! – Ferenc pápa alapvetése a központi fejezetekben

Schönborn bíboros ugyanakkor arra emlékeztetett, hogy Ferenc pápa a negyedik és ötödik fejezeteket nevezte központi részeknek és nemcsak földrajzi értelemben, mert hiszen azok éppen a  két középső fejezet, hanem főként tartalmi szempontból. „Nem bátoríthatnánk a hűség és a kölcsönös önátadás útját, ha nem ösztönöznénk a növekedést, a hitvesi és családi szeretet megszilárdítását és elmélyítését (AL 89). Sajnos éppen ezt a két fejezetet fogják sokan átugrani, hogy azonnal az égető kérdésekhez jussanak. Ferenc pápa tapasztalt pedagógusként jól tudja, hogy semmi nem motivál és vonz jobban annál, mint a szeretet pozitív tapasztalata. Beszéljünk a szeretetről! – egyértelműen ez a gondolat tölti el nagy örömmel Ferenc pápát és beszél róla nagy élénkséggel, megértéssel és empátiával.

A szeretet dinamikus növekedéséről

A negyedik fejezet egy terjedelmes kommentár a szeretethimnuszhoz. Mindenkinek ajánlom ezeket az oldalakat, mert arra bátorítanak, hogy higgyünk a szeretetben és bízzunk az erejében.  Aztán itt van a növekedés, ami az „Amoris Laetitia” egy másik kulcskifejezése. Sehol másutt nem beszél erről ennyit és ilyen kifejezően: növekedni a szeretetben, mint egy dinamikus folyamatban, melyben a szeretet gyarapodhat, de ki is hűlhet. Ferenc pápa itt a szenvedélyek, az érzelmek, az érosz, a szexualitás szerepéről beszél, melyet a házastársi és családi életben betöltenek. Érdekes módon éppen itt szólaltatja meg Ferenc pápa Aquinói Szent Tamást, akit a modern kor pedig hiteltelenített és elhanyagolt.

A szeretet sebeinek ápolása, avagy az irgalmasság tesztje

Ebben a részben értjük meg teljesen a pápa buzdítása címének az értelmét: Amoris Laetitia! Itt értjük meg, hogy miként sikerült felfedeznie a házasság értékét és gazdagságát. De ugyanakkor azzal is számot vet, hogy mennyi rosszat tesznek a szeretet sebei és mennyire gyötrelmesek a kapcsolatok kudarcainak a tapasztalatai. A nyolcadik fejezetben érinti aztán a pápa ezen sebek gyógyításának a kérdését, miként is viszonyul az egyház ezekhez a sérülésekhez, hogy is kezeli azokat! Ebből az eljárásból, mint egy tesztből meg lehet érteni, hogy vajon az egyház tényleg az Isten irgalmasságának a helye?

A szinódusi atyák szellemében a befogadás lelkületével

E két fejezet témáin nagyon sokat dolgozott a szinódus és ez köszönhető a tágas vitáknak, melyek nyilvános és egyházias véleményekben formálódtak. Itt látható Ferenc pápa eljárásának termékenyítő módja. Ő ugyanis kifejezetten akarta a nyílt megbeszélést az összetett helyzetekről nyílt viták keretében és ezek után bőségesen tudott építeni ezekre a szövegekre, melyek azt mutatják meg,  hogyan lehet „kísérni, megkülönböztetni és integrálni a családok törékenységét (AL 291). Kifejezetten hivatkozik is erre a munkára, ilyen módon: „A szinódusi atyák általános egyetértésre jutottak, amit én támogatok” (AL 297). Ami az elvált és polgárilag házasodott párokat illeti: „Elfogadom a sok szinódusi atya megfontolásait, akik azt akarták megállapítani, hogy.. az integrálás logikája a lelkipásztori kísérésüknek a kulcsa. Ne is csak ne érezzék magukat kizárva, hanem élhessenek és növekedhessenek, mint az egyház élő tagjai, azzal a segítséggel, amit az egyház mint egy anya ad tud nekik adni (AL 299).

Kísérés és megkülönböztetés útja - az egyház értelmezése szerint

A pápa buzdítása világos tisztázás és útmutatás a követendő irány számára: „Ha számba vesszük a konkrét esetek megszámlálhatatlan sokféleségét, akkor érthető, hogy nem lehet várni a szinódustól vagy ettől az apostoli buzdítástól kánjogi jellegű általános normákat (AL 300). Sokan vannak, akik ilyen szabályokat vártak, ők csalódnak, magyarázza a bécsi bíboros. De végül is akkor mi lesz most lehetséges? A pápa világosan válaszol a kérdésre: „Csak egy új bátorítás lehetséges a személyes és lelkipásztori felelős megkülönböztetésre a különleges esetek ügyében”. A kísérés és megkülönböztetés útjáról van szó, mely eligazítja a híveket az Isten előtti állapotuk tudomásulvételéről. A pápa nyomatékkal hozzáteszi, hogy ez a megkülönböztetés nem tekinthet el az evangélium igazsága és szeretete követelményétől, ahogyan azt az egyház értelmezi.

„Bizonyos esetekben”, egyszerű és alázatos körülmények között

Ferenc pápa jelzi két félreértés lehetőségét: az egyik a szigorúság, mely a szabályok köveivel hajigálná meg a szabálytalan helyzetben élőket, míg a másik a lazaság. Ezzel szemben leszögezi, hogy egyáltalán nem szabad lemondani az Istennek a házasságról alkotott eszményéről, mint egy tervről.

Végül Schönborn bíboros a buzdítás, az elvált és új kapcsolatban élők lehetséges szentáldozáshoz járulása kapcsán, követve Szent II. János Pál pápa útmutatását, kimondja, hogy „bizonyos esetekben”, egyszerű és alázatos körülmények között meg lehet adni a szentségek segítségét (AL 351). Ferenc pápa ismét jelzi, hogy a „gyóntatófülke nem lehet kínzókamra, az Eucharisztia pedig nem a tökéleteseknek szánt jutalom, hanem nagylelkű gyógyszer és táplálék a gyengéknek” – fejezte be az „Amoris Laetitia” kezdetű pápa buzdítás bemutatását Schönborn bíboros a pénteki vatikáni sajtókonferencián.