Az Irgalmasság Szent Éve 192.

Áldozat a Kármelen

„Acháb (király) tehát sorra üzent Izrael fiainak, és összehívta a prófétákat is Kármel hegyén. Illés odalépett az egész nép színe elé, és mdegkérdezte: Meddig akartok még kétfelé sántikálni? Ha az Úr az Isten, akkor őt kövessétek, ha meg Baál, akkor kövessétek azt! A nép nem válaszolt egyetlen szót sem. Akkor Illés így szólt a néphez: Az Úr prófétái közül egyedül én maradtam meg, Baálak azonban négyszázötven prófétája van. Adjatok két bikát! Válasszák ki az egyiket, aztán vágják darabokra, és tegyék a máglyára, de tüzet ne gyújtsanak. Én majd előkészítem a másik bikát dde tüzet én sem gyújtok. Akkor hívják segítségül a ti istenetek nevét, én meg majd segítségül hívom az Úr nevét. Az az Isten, aki tűzzel válaszol, az legyen az Isten!’ Az egész nép azt felelte rá: Rendben van! Illés tehát így szólt Baál prófétáihoz:Válasszátok ki magatoknak az egyik bikát! Ti vagytok többségben. Azután hívjátok segíségül istenetek nevét, de tüzet nem szabad gyújtanotok! Fogták hát az egyik bikát, előkészítették, és reggeltől délig szólítgatták Baál nevét, ezekkel a szavakkal: Baál, hallgass meg! De semmi hang nem hallatszott, nem adott senki feleletet. Közben ott ugrabugráltak oltáruk körül, amit csináltak. Délben Illés így csúfolta őket:Szólítsátok hangosabban, hiszen isten! Hátha belemélyedt gondolataiba vagy kiment, esetleg úton van, vagy éppern elaludt, és föl kell ébreszteni. Erre egyre emeltebbb hangon szólították, és szokásukat követve karddal és lándzsával addig vagdosták magukat, míg ki nem buggyant a vérük. Dél elmúltával odáig fajult a dolog, hogy őrjöngeni kezdtek egészen addig, amíg el nem jött az esti ételáldozat bemutatásának ideje. De nem hallatszott se hang, se felelet, semmi jele a meghallgatásnak” (1Kir 18,20-29) Jót mosolygott Illés a négyszázötven jól táplált Baál-pap lelkes igyekezetén. Majd maga köré hívta Isten egykori lelkes népét, nézzék végig, mit cselekszik ő. Vesz tizenkét szikladarabot: Ah! gondolja hűtlen és gyáva népe a tizenkét izraeli törzs. Ezek, a gyáva hitehagyottakat jelképezik. Illés egyedül is erős, mert telve van hűséggel és hittel az igazi Isten egyetlen tanúja. Kész az oltár. Rakja rá a száraz fát, annyi vizet öntve minderre, hogy az oltár árka is tele lesz. Egyedül leszúrja a maradék bikát, feldarabolva a vizes fára helyezi. Csendesen imádkozik, az ISTENHEZ: „Uram, Ábrahám, Izsák és Izrael Istene! Nykilvánítsd ki a mai napon, hogy te vagy az Isten Izraelben, én a te szolgád vagyok, s ezeket mind a te szavadra teszem. Hallgass meg, Uram, hallgass meg! Engedd, hogy ez a nép fölismerje: te, az Úr vagy az Isten, te térítsd meg a szívét! Erre tűz hullott az Úrtól, megemésztette az égőáldozatot és a máglyát,még az árokban levő vizet is elnyelte. Ennek láttára az egész nép arcra borult és így szólt: Az Úr az Isten, az Úr az Isten” (36-39)