Évközi 10. hét hétfő
Isten nemcsak a szárazság halálos fenyegetésétől
akarja Illést megmenteni, hanem abból a környezetből is ki akarja ragadni,
amely még nagyobb veszélyt jelent számára: a királyi udvar közelségéből. Illést
vonzza a hatalom, ezért Isten keményen ráparancsol, és egy távoli helyre küldi,
mert a prófétaság lényege egy ideológiai alkuba nem bocsátható evidencia
megpillantása, az ember és az Isten végső valóságának megtapasztalása. A
próféta ezért nem egyetemi kurzusokon és nem királyi udvarban nevelkedik, hanem
a pusztában, a magányban, ahol a teremtő és gondviselő Istennel találkozik.
Illést a mai Evangéliumban felhangzó nyolc boldogság forrásvidékére
hívja az Úr, ahol megtapasztalja, mit jelent szegénynek lenni, mit jelent
sírni, mit jelent éhezni és szomjazni a szó valóságos és átvitt értelmében.
Megtanulja, mit jelent üldözöttnek lenni az igazságért, a Hóreb hegyén
kinyilatkoztatást kap Isten szelídségéről, irgalmáról, és megtapasztalja,
milyen az igazi békesség. Így válhat tiszta szívűvé, aki meglátja Istent: nem
csupán a bálványistenekkel birkózó, őket hatalmasan legyőző Istent, hanem azt,
„aki van” – akinek létezése a mélységes csendben ragyog, akinek színe előtt
folyik az emberi történelem, s aki a minden mindenben. A legjobb készület a
szentségi házasságra, a papságra, a szerzetességre, hogy nem készülünk semmire,
csak hagyjuk, hogy Isten legyen a mindenünk. Ő majd küld, ha elérkezik az ideje.
Urunk Jézus, köszönjük az Illés próféta életén
keresztül nekünk adott tanítást. Add meg, kérünk, kegyelmesen, hogy tudjunk
belső pusztaságunkba vonulva csak Veled lenni, s gondviselő szeretetedet
megtapasztalva, csupán emberi ambícióinkat Neked átadva alkalmassá váljunk
arra, amire küldeni akarsz minket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése