Évközi 10. hét péntek
Mi, bűnös emberek tudva-tudatlanul folyton azon
mesterkedünk, hogy Istent saját dicsőségünk elősegítőjévé, eszközévé tegyük. Ez
a törekvés nem egy kicsit más, mint amit Isten akar, hanem homlokegyenest az
ellenkezője. Emiatt kétszeresen fájdalmas és megbotránkoztató, ha az Egyházban
ugyanaz a becsvágy, karrierizmus, hatalomra törés érvényesül, mint amelynek
törvényei az istentelen világot is uralják, csak ráadásul vallási köntösbe
bújtatva, Istenre, Jézus Krisztusra és az evangéliumra hivatkozva.
Ezért nagy áldás számunkra a beersebai puszta
tapasztalata, mellyel Isten nem megalázni akar minket, hanem felkészíteni arra,
hogy kinyilatkoztassa nekünk végtelen gyöngédségét, irgalmát, szelídségét. Mert
hogyan is ismerhetnénk fel az enyhe szellő suttogásában az Úristen jelenlétét
mindaddig, míg a mi szívünk kemény, irgalmatlan és másokra villámokat lehívó?
Előbb össze kell törnünk, meg kell ízlelnünk a kiszolgáltatottságnak a halálhoz
hasonló feneketlen mélységét, és megtanulnunk alázatosan könyörögni az egyetlen
szabadító Istenhez. Kármeltől Hóreb hegyéig Beerseba pusztáján vezet az út...
Urunk Jézus, köszönjük Neked, hogy amikor megengeded,
hogy tekintélyünk egy pillanat alatt odalegyen, dicsőséges művünk összedőljön,
és akár még életünk is veszélybe kerüljön, valójában irgalmat gyakorolsz
velünk, és szeretetedről adsz kinyilatkoztatást nekünk. Segíts felismernünk
ezekben a történésekben, fájdalmas tapasztalatokban a szabadulás útját, mert
jobb nekünk, ha valamit elveszítünk ebben a földi életben, mint az, hogy
épségben megússzuk, de a lelkünk kárát vallja, s az üdvösségünk veszélybe
kerüljön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése