Az Irgalmasság Szent Éve 240.

Jézus a hajóról tanít.

„Egyik nap Jézus kiment a házból, és leült a tó partján. Nagy tömeg gyűlt köréje, ezért beszállt egy bárkába, és leült, a tömeg pedig a parton maradt. Ekkor példabeszédekben sok mindenre tanította őket, mondván: Íme, kiment a magvető vetni. Amint vetett, némely szem az útszélre esett. Jöttek az égi madarak, és fölcsipegették. Más mag köves talajba hullott, ahol nem volt neki elég föld.  Gyorsan kikelt, mert nem volt mélyen a földben. Amikor azonban forrón tűzött a nap, elszáradt, mert nem volt gyökere. Ismét más szúrós bogáncsok közé esett. Amikor a bogáncsok felnőttek, elfojtották. A többi jó földbe hullott, s termést hozott, az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadk meg harmincszorosat. Akinek füle van, hallja meg!” (Mt 13,1-9) Urunk máskor is hajóba szállt, ha a nép a tópartra gyülekezett. Ennek az volt az előnye, hogy a hallgatóság csak a víz széléig tudott Jézushoz közelíteni, nem volt közvetlen közeli a tolongás. A viz felülete pedig remekül dobta a partra a hangot, ráadásul fölfelé irányította, tehát nem nyelhette el a hallgatóság ruhája és az élő emberi test sem. A friss levegő pedig kimondottan áldásként hatott a hallgatókra, és egyszerre tanultak és remekül üdültek is. A hallgatóság mindezt gyakorlatból is ismerte, hiszen a honfoglaláskor Isten parancsára úgy osztották szét az elfoglalt házakat, szőlőket, gyümölcsösöket, főleg pedig a szántóföldeket, hogy minden család biztonságosan tudjon megélni belőlük. A téma tehát ismerős volt, és felkeltette az érdeklődést, hogy mit akar megértetni velük a Mester. Jézus pedig a természet ölén élő hallgatóságának  így könnyebben rámutatott, hogy a Teremtő végtelen bölcsessége mennyire velük él.