Évközi 17. hét csütörtök

Évközi 17. hét  csütörtök         
Jer 18,1-6; Mt 13,47-53
„Kelj fel, menj le a fazekas házába! Ott majd tudtul adom neked igéimet”

Jeruzsálem magas hegy tetejére épült város.  Nem a legmagasabb hegy a környékén, mert keleti oldalán mély völggyel elválasztva valamivel magasabban húzódik az Olajfák hegye, de az ünneplésre érkező hívő zsidók mindig boldog büszkeséggel énekelték: Felmegyünk Jeruzsálembe! Valóban, az egész ország minden tájáról indulhatott az ünnepi menet, nemcsak a síkságokhoz viszonyítva állt magasan a táj tetején Jeruzsálem.  Aki Nyugatról, a Földközi tenger felől közelítette meg, annak nyolcszáz méter magasságra kellett emelkednie Jeruzsálemig, aki viszont Keletről érkezett a Holt tenger partjáról, tehát a Jordán folyó völgyéből, annak ezerkétszáz méteres szintkülönbséget kellett felkapaszkodnia egészen rövidtávon. A zsidó nép kiváltságos ősapjának, Ábrahámnak idejében már királyi város állt Sion hegyén. Kr.e. kétezer évvel költözött erre, tájra Ábrahám unokaöccsével, Lóttal.  Lót később Szodoma városába telepedett. Királya és négy szövetségese háborúba keveredett négy király hadseregével.  Ez utóbbiak győztek. Ábrahám viszont felfegyverezte háromszáztizennyolc szolgáját, megverte a négy király seregét, és kiszabadította Lótot.  A győzelem hírére eléje ment Sálem, a későbbi Jeruzsálem királya, Melkizedek, aki a Magasságbeli Istennek főpapja volt. Istennek kenyeret és bort áldozott fel. (Ter 14) Innen kezdve tudjuk, hogy a bálványimádók világában az egy igaz Istennek örökre kiválasztott városa lett Jeruzsálem, ide jött templomba Jézus is, itt adta értünk áldozatul önmagát a keresztfán, és előző este itt alapította az Eukarisztiát, amikor az utolsó vacsorán a kenyeret és a bort átváltoztatta saját szent Testévé és Vérévé. Boldogan tartjuk számon ezt a szent várost mi keresztények is, mert ettől a perctől kezdve nemcsak a zsidók fővárosa, a mi Szent Városunk is Jézus Krisztus miatt, aki az addigi áronita főpapoktól örökre átvette Isten főpapságát, mint a Melkizedek rendje szerinti igazi főpap. Amikor olvassuk, hogy Jeremiásnak azt parancsolja az Úr Krisztus előtt hatszáz évvel, hogy keljen fel, és Jeruzsálem hegyéről menjen le a falakon kívüli völgybe, ahol az agyag kéznél volt a fazekasok munkájához, ott majd meghallja az Úr szavát Jeruzsálem sorsáról, talán eszébe jutott, hogy itt találkozott testi ős apja, Ábrahám ezernégyszáz éve azzal, akiről Dávid király zsoltárt írt. Isten Fia, Dávid Fia és Melkizedek rendje szerinti örök főpap lesz. (Zsolt 110,1-4) Ez a lényeg az emberiség történelmében, a zsidóság történetében, s nem az, hogy a közeljövőben és később mi lesz Jeruzsálem sorsa. Nézi a fazekas kezében összerogyott agyagot. Nem lett belőle az, aminek a mester szánta. Lett másfajta edény.  És szólt az Úr: „íme, mint az agyag a fazekas kezében, olyanok vagytok ti az én kezemben, Izrael háza” (6) Uram, mi Jézus népe vagyunk. Építsd újra népünket Fiad örömére.