Évközi 17. hét szerda
Az igazi hivatás velejárója, hogy egy nap az ember
arra a rémületes felismerésre jut, hogy Isten magára hagyta... Nem azt mondja
Jeremiás, hogy az Úr önmagában megváltozott. Ő továbbra is az élő vizek
kiapadhatatlan forrása, csak számára lett most olyan, mint a kiszáradt
patakmeder, amelyhez hosszú út után siet a szomjas vándor, hiszen emlékezik:
tavaly itt oltotta szomját, ám nem talál egyebet, mint az üres árkot, s kínzó
szomjúsága a keserű csalódástól csak még égetőbbé válik. Aki vállalja
keresztény hivatását a maga teljességében, nemcsak azt a földi örömökhöz nem
hasonlítható örömöt tapasztalja meg, amely emberi szívbe még föl nem hatolt,
hanem az ellentmondás keserűségét is...
Ezt a magányt el kell viselnünk, ha olyan keserű is,
mint Krisztus nagycsütörtöki éjszakája az Olajfák hegyén. Ha kitartunk,
megtapasztaljuk, hogy az Úr szeretete nem nyári patak, hanem forrás. Erre utal,
amit Jeremiásnak mond, de mindnyájunknak szól: „Ha visszatérsz, engedlek
visszatérni." Van olyan megtérés az Úrhoz, amely nem a bűnökkel és a
hitetlenséggel való szakítás, hanem a megszokottból, a régiből valami hallatlan
új világba történő átlépés. Indulj el a patak kiszáradt medrén a forráshoz!
Meglepetés vár: a forrás nem apadt ki, csak éppen a belőle kiáradó víz másfelé
vette az útját. Ne a patakból igyál, hanem a forrásból! A patak szennyezett is
lehet. Az élő Istennel való élő kapcsolat a forrás; a Szentírás az Egyház hagyományában
és a szentségek a medence és a csatornák, melyekből a forrás vize soha ki nem
apad.
Megtalálni a kiszikkadt földben a forrást, előhozni az
értékest az értéktelenből, kiásni az ilyen-olyan földből a kincset, sokszor
nagy fáradsággal, verejtékes munkával – ez a keresztény ember nehéz, de
gyönyörű hivatása a földön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése