Évközi 14. hét vasárnap

Évközi 14. hét vasárnap

Miért kell kérni Istentől azt, amit ő maga akar teljesíteni, hiszen tudjuk, hogy Isten üdvözíteni akar minden embert? Mert azt akarja, hogy ebben az üdvözítő akaratban mi is részt vegyünk, mégpedig nemcsak felületesen, hanem az ő üdvözítő akaratával egyesülten, s így mi is oka lehessünk testvéreink üdvösségének. Így van ez a természetes emberi élet továbbadásával is: Isten akarja, hogy emberek szülessenek a földre, de ezt a legnagyobb ügyet is a férfira és a nőre bízta. A hivatások ügyét is megosztja velünk, hogy a természetfölötti, örök élet terjedésében is közreműködjünk vele.

Ez a kényelmes magánélet teljes fölszámolását jelenti. Nem a csend és az imádság óráiét, azoknak meg kell maradniuk, sőt még gyarapodniuk is, ahogy nő az áldott teher és a felelősség, hanem az egyéni kedvtelések, spontán ötletek irányította életvitelét. Rendet, kiszámíthatóságot, áttetszőséget követel a mások felvállalása, no meg számtalan kisebb-nagyobb lemondást, áldozatot. Nehéz, mégis csodálatosan szép életforma ez, mert maradandó gyümölcsöt terem. A cél nem az, hogy papot, szerzetest vagy családapát, családanyát neveljünk, hanem az, hogy bármilyen hivatásban, bármilyen életállapotban és helyen dolgozik is, odaadó munkás legyen. Ehhez kell a szívünket kitágító kegyelem, hogy ne mindenáron a saját hivatásunk folytatóját lássuk benne, mert nem az egyéni kis aratásunk munkásává kell lennie, hanem az Úr nagy aratásának munkásává.

S a velünk nevelkedő tanítványokkal két dolgot kell megsejtetnünk életpéldánk által. Az egyik az, amiről a mai Szentleckében ír az Apostol: „Tőlem azonban távol legyen másban dicsekedni, mint a mi Urunk, Jézus Krisztus keresztjében, aki által a világ meg van feszítve számomra, és én a világnak.” A másik pedig az a végtelen nagy vigasztalás, amelyben részünk van, amikor így átadjuk magunkat Krisztusnak, hogy Isten úgy vigasztal minket, mint ahogyan az anya vigasztalja gyermekét, s hogy ez az isteni vigasztalás eléri szívünk mélyét, sőt testünket is: „Csontjaitok, mint a fű sarjadoznak.”

Bizonyosak lehetünk abban, hogy jó példánk s könnyes, szenvedéssel teli imádságunk kiesdi a tanítványok számára a kegyelmet, hogy elérkezzék az idő, amikor már nem örülnek másnak, csak hogy nevük föl van írva a mennyben.