Erdő Péter a Szent Jobb jelenlétében Mohácson: Keressük önzés nélkül a közösség javát!

A mohácsi vész 490. évfordulóján augusztus 28-án Mohácsra látogatott a Szent Jobb. A program keretében a fogadalmi templom előtti szabad téri oltárnál engesztelő-emlékező szentmisét mutattak be, amelynek főcelebránsa és szónoka Erdő Péter bíboros volt.

A püspöktemplomnál litániával készültek a Szent Jobb fogadására, amely Snell György esztergom-budapesti segédpüspök, a Szent Jobb őre és a honvéd koronaőrök kíséretében, páncélozott járműben érkezett a Baranya megyei városba. Udvardy György pécsi megyéspüspök imádsággal fogadta Szent István ereklyéjét, majd elindította az engesztelő körmenetet, amely a város főterére, a Széchenyi térre vonult.

A fogadalmi templom előtti szabadtéri színpadnál „Légy áldott, Szent István király!” címmel közel egyórás áhítatra került sor, gyermek- és felnőtt kórusok részvételével, az Intelmekből vett idézetekkel. Eközben a hívek és az érdeklődők a Szent Jobb előtt tiszteleghettek.

Az áhítatot követően szentmisében emlékeztek az 1526-os mohácsi csatára és az ott elhunyt magyarokra. Erdő Péterrel koncelebrált Udvardy György jelenlegi és Mayer Mihály nyugalmazott pécsi megyéspüspök, Snell György segédpüspök és a Pécsi Egyházmegye számos lelkipásztora.

Azokra emlékezünk, akik a 490 évvel ezelőtti csatában keresztény hitükért áldozták életüket – fogalmazott Udvardy György a szentmise elején mondott köszöntőjében. A megyéspüspök utalt arra, hogy Király József 1817-ben indított útjára a mohácsi vészhez kötődő engesztelő imádságot, amelynek hagyományát ez a szertartás is követi.

Erdő Péternek a szentmisén elmondott homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

„Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek,
Nemzeti nagylétünk nagy temetője, Mohács!”

Ezekkel a szavakkal ábrázolja a költő a 490 évvel ezelőtti végzetes ütközet színhelyét. Megjelenik szemünk előtt a csatatér, ahol holtan fekszenek a hűségesek: maga Lajos király és azok, akik engedelmeskedtek felhívásának és az ország védelmére keltek. Holtan feküsznek ezen a szörnyű csatatéren a püspöki kar tagjai is: a fővezér, Tomori Pál, a magyar prímás, az egyszerű sorból magas hivatalra emelkedett esztergomi érsek, Szalkai László, aki biztos nem ilyen karrierről álmodott, de becsületből mindhalálig kitartott királya mellett. De ott nyugszanak a püspöki kar többi tagjai is. Csak Brodarics István maradt meg élve – hírmondónak. A költő azonban nemcsak a temetetlen holtak sokaságán tekint végig keserű szívvel, de meglátja azt is, hogy a vesztes csata után gazdátlanul maradt harcmező országunk és népünk egész sorsát jelképezi. A győztes a háborús szokásjoggal ellentétben nem takarította el a csatateret. A halottakat majd Kanizsai Dorottya temetteti el, amikor a testeket már vadak és madarak marcangolják és járvány sújtja a vidéket.

Kanizsai Dorottya bátor helytállása nemcsak az elhunyt hősöknek és áldozatoknak adta meg a tiszteletet, hanem segítette azt is, hogy a sokat szenvedett túlélő lakosság részben mégis megmaradjon ezen a földön. Emlékeznünk kell erre most, az irgalmasság évében, amikor újra meg újra felidézzük, hogy a holtak eltemetése az irgalmasság cselekedete. Így beszél erről a Biblia Tóbiás könyvében és így tartjuk ezt ma is. Mert a halállal nem pusztul el az ember, hiszen örök életre hivatott. Ezt jelzi sírjainkon a kereszt. Erről olvastunk az imént a szentmise olvasmányában, ahol a Zsidókhoz írt levél a mennyei Jeruzsálemről beszél, az égben számon tartott elsőszülöttek ünnepi sokadalmáról és Jézus Krisztusról, akinek ránk hulló vére örök boldogságunk ígérete (vö. Zsid 12, 22-24). Ma is el kell temetnünk halottainkat. Mert senki sem lehet halála után a hozzátartozók és a rokonok tulajdona. Az ember szabadnak születik és teste az Istené: „Senki sem él és senki sem hal meg önmagának. Amíg élünk, az Úrnak élünk, s ha meghalunk az Úrnak halunk meg.” (Róm 14, 7) Ha pedig Krisztussal halunk meg, vele fogunk élni is (Vö. 2 Tim 2,11). De a halottak eltemetése és tisztelete az élők közössége számára is üzenetet hordoz. Továbbra is tagjai az élők családjának. Élnek leszármazottaikban, élnek műveikben, élnek munkájuk eredményében, élnek a tudásnak és a szeretetnek abban a kisugárzásában, amelyet környezetüknek ajándékoztak. De élnek személyesen is. Tagjai a szentek közösségének, amiről a Hitvallás beszél, mert a földön élők, az üdvözültek és a tisztulás állapotában lévők együtt alkotják az egyházat is. Segítjük halottainkat, ha imádkozunk értük, ha szentmisét ajánlunk fel, de mi magunk is kérhetjük a szentek közbenjárását.

A mohácsi csata hőseinek és áldozatainak emléke egész népünk öröksége. Üzeni a későbbi koroknak, hogy nem hajszolhatjuk mindennapi érdekeinket olyan féktelenül, hogy közben megfeledkezzünk a közösség javáról, nem áldozhatunk fel mindent a személyes vagyonszerzés érdekében, ha közben az egész ország megsemmisül és azok sorsa is tragédiában végződik, akik magukat az események haszonélvezőinek gondolják.

A mohácsi csata emléke hitünk fényében felelősségre és éleslátásra tanít. Isten színe előtt kell megkérdeznünk magunktól, mi válik igazán az emberi közösség javára, mitől függ népünk élete és megmaradása?

Az élet többet ér az eledelnél, a test értékesebb a ruhánál (vö. Mt 6, 25). Az emberi szeretet és okosság pedig a létnek egy sokkal magasabb szintjét képviseli, mint a puszta anyagi érdekek. A családalapítás bátorsága, a gyermekek vállalása és gondos nevelése Isten színe előtt is végtelen érték, mert a jövőbe, sőt az örök életbe mutat.

Ha Mohácsra emlékezünk, lelkünkben végig kell járnunk az azóta eltelt évszázadokat is. Kudarcok és pusztulások időszakain keresztül mégis az isteni gondviselés vezetett minket. Ennek jelképe és bizonyítéka Szent István király leghíresebb ereklyéje, a Szent Jobb is. Első szent királyunk a gondviselés eszköze volt népünk életében. Jobb keze csodával határos módon maradt fenn Dubrovnikban a török hódoltság hosszú évtizedein át. A remény jele, hogy ez az ereklye ma minden viszontagság után mégis itt van a mohácsi csatatéren. Tekintsünk hát mi is felelősen saját életünkre. Keressük önzés nélkül a közösség javát. Szolgáljuk hittel és szeretettel az életet. Becsüljük meg halottainkat és hőseink emlékezetét. Tanuljunk a történelemből és újítsuk meg bizalmunkat az isteni gondviselésben!

Szent István király, könyörögj értünk! Magyarok Nagyasszonya, Boldogságos Szűz Mária, könyörögj értünk! Ámen.

***

A szentmisét követően rövid megemlékező ünnepség zajlott a fogadalmi templom előtt. Először Szekó József, Mohács polgármestere szólt az egybegyűltekhez. Beszédében az ereklyéje formájában jelen levő Szent Istvánt méltatta. Rámutatott, hogy Szent István élt és nem visszaélt hatalmával, és hogy nem önmagát, hanem országának, nemzetének megmaradását, gyarapodását helyezte uralkodása középpontjába. Szent István tudta, hogy hit nélkül nem lehet teljes életet élni, II. Lajos is tisztában volt ezzel, és egész Európát is védeni akarta, az már nem az ő hibája volt, hogy ez nem valósulhatott meg – mondta a polgármester.

Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár II. Lajos búcsúlevelének részletével kezdte ünnepi beszédét, hogy érzékeltesse, mennyire előrevetítette az a rá következő – török hódoltság alatti – idők hangulatát. Az államtitkár rámutatott, hogy nagyon is figyelmen kívül hagyta az akkori idők jeleit, problémáit Európa: a magyar vezetők között is széthúzás volt, a magukat kereszténynek mondó államok is kicsinyes, önző politikát folytattak, és a keresztények között is szétszakítottság volt jellemző. Soltész Miklós párhuzamot vont a 490 évvel ezelőtti és a mai politikai helyzet között, és úgy vélte, hogy többnyire most is egymással marakodó és a saját érdekeit néző, de a keresztény értékeket semmibe vevő hatalmak feszülnek egymásnak. Mikor ismerik fel a nagyhatalmak, hogy a demokrácia- és fegyverexportjuk melyen pusztító és a népvándorlás már csak ezek súlyos következménye? – tette fel a kérdést az államtitkár. Az államtitkár szerint meg kell erősíteni keresztény hitünket, ki kell állni mind az európai, mind a keleti keresztények mellett, de a muszlim híveknek is szabad vallásgyakorlást kell biztosítani Európában. Soltész Miklós szerint a beteg menekülteket segíteni kell, de a kopogtatás helyett fenyegetőkkel nem lehetünk szolidárisak.

A megemlékezés zárásaként a katolikus egyház, a magyar kormány, Mohács városa és Baranya megye képviselői helyezték el koszorújukat II. Lajos emlékművénél a Széchenyi téren. Ezután búcsúzott el harangzúgással a dunántúli város Szent István kézereklyéjétől.